Isten kezében vagyunk

Borbély Szilárd Halotti pompa című verseskötetéről

Különös, szinte ködszerű birodalom a mai magyar költészet. Az emberek többsége, ha a könyvtár vagy könyvesbolt szépirodalmi polcai közt bolyong, inkább választ olvasmányul magának regényt. S ha olykor mégis versek közé téved, szívesebben lapoz bele valamelyik nagy klasszikusunk kötetébe, mint ma élő lírikuséba. Ennek oka az is, hogy méltatlanul kevés szó esik a köztünk élő és alkotó költőkről.

Akárcsak a Debrecenben élő Borbély Szilárdról, akinek első kötete 1988-ban jelent meg Adatok címmel. Ezt további négy kötet s egy dráma követte. Tavaly látott napvilágot ötödik könyve, Halotti pompa címmel, amelyért a költő az elmúlt hónapban Palladium művészeti díjban részesült. Ezek a tények s az "adatok": egy név, néhány könyv és több irodalmi díj.

S itt az említett utolsó könyv, amelyről tudtam, írnom "kell", s közben azt is éreztem, nem biztos, hogy képes leszek rá. A mintegy száz lapból álló verskötet borítóján Mantegna halott Krisztusa látható. S amint sorra olvastam a könyv szekvenciáit, mintha valóban a torinói lepel halott istenarca rajzolódott volna elém. S most, hogy hírt kell adnom erről, félek. Félek, mert ahogyan az illetlen ujjak felhasíthatják a szent szövetet, úgy mondataim is kárt tehetnek a szavak mögött feltáruló igaz képben.

Szép könyv. De itt a szép olyan valóság jelzője, amelyre nem illik ez a szó. Gazdag anyanyelvünkben hiába kutatok a helyes jelző után, nem találom. Nincsen külön szavunk arra a szépre, amely a pokol és a halál borzalmából születik. Mert szép egy nyíló virág és szép a nagypénteki szertartás iszonyú csendje is. De e kettő mégsem ugyanaz. A Halotti pompaés a nagypénteki szenvedéstörténet azonban egy valóság. Mint ahogyan egy testben forr össze a kegyetlen hidegvérrel meggyilkolt édesanya szenvedése és halála, s a keresztre feszített istenfiú gyötrelmes végórája. Passiójuk egymásra felel, de a Miért? hiábavaló kérdésére választ nem ad.

A kötet Első Könyve a Nagyheti szekvenciák címet viseli, s századokkal korábbra repíti vissza az olvasót. A fájdalom, gyönyörű himnuszok, egyházi népénekek s a zsolozsma nyelvén szólal meg. Nyelvezete oly szép, mint egy katedrális, ahol az alkotó apró vésővel kőcsipkéket farag a rózsaablakok köré, de rajtuk keresztül a halál és a pokol iszonyú birodalmára látunk. A költői nyelv több ízben visszabicsaklik a mai nyelvbe, a tragédia itt és most valóságába. Misztikáját megtöri a realitás. Misztikáját, ismétlem bizonytalanul ezt a szót. Hiszen beszélhetünk-e misztikáról ott, ahol az Atya súlyosan hallgat? Ahol az örökkévalóság a jóság hiánya, mely maga a pokol? Ahol a Fiúnak csak szenvedő vagy halott arca van? Ahol a születés ünnepe is a borzalomra mutat, melyben a karácsonyi kisded is halott? Ahol a jászol alján iszamós vér/ kicsi kicsi Jézus testvér/ játszik a csöpp kis kezével/ tenyerében a sebével/ forgatja és átnéz rajta/ mosolyog a halott arca. Ahol a nagyhét reménytelensége nem fordul át a feltámadás örömébe?

Vagy talán a misztika egyedül itt, ezen a ponton lehet érvényes? Itt, ahol a lélek a sötét éjszakában botorkál s vele együtt az egész emberi létezés is? S lehet-e misztikus egy könyv, amelyben a használt vallási nyelv és forma ellenére nincsen semmi vallásos? Hiszen sem a hit, de a hithez oly gyakran elvezető kétségbeesés vagy kétely lépcsőfokai sincsenek jelen. A pokol világa után itt nem következik purgatórium, sem mennyország. De a pokol rettenete egyértelmű és örök.

A Második Könyvvel sem történik váltás. A nyelv bár átalakul, és rajta keresztül a Borbély Szilárdtól már ismert és megszokottbeszédmód kerül előtérbe. De témája: a test és a lélek örök vágyódása egymás után, s találkozásuk reménytelensége, ugyanarról a megváltatlan és megválthatatlan létezésről beszél, mint a kötet első része.

Mégis, ez a költői remekmű a legnagyobb misztikusok írásaival mutat testvéri rokonságot. Sötét iszonyata tündöklően fényes, akár a csillagok. De nincs bátorságom ahhoz, hogy a fenti kérdésekre választ fogalmazzak. S már bizonyos vagyok abban is, szavaim csakugyan a képet megmásító illetlen kezek, melyekkel az anyagon csak kárt tehetek. De tudom, itt is, valahol messze a sorok mögött fut az az egyszerű mondat, mellyel maga a költő zárta egyik interjúját: Isten kezében vagyunk.

(Borbély Szilárd: Halotti pompa, Kalligram, 2004. Pozsony)

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu