Hangulatjelentések

Telefon

A telefon, ez a sötét, lomha állat egy csinos asztalkán áll, a hintaszék mellett, szobám sarkában. Akár egy kövér potrohú, vén pók, maga alá gyűrt lábbal, ugrásra készen gubbaszt, hogy amint a legkisebb rezgést is érzékeli kifeszített, szabályos szövésű áramkörein, máris ütemes csörömpölésbe fogjon. Vagy mint egy mélytengeri polip, órákon, olykor napokon keresztül lebeg moccanatlanul a szoba óceánjának alján, hogy azután egy szempillantás alatt megelevenedjék, és hosszan kanyargó, kagylóban végződő csápját szorosan a fülemre tapassza. A benne bujkáló emberi hang révén kétségtelenül több, mint egy közönséges használati tárgy - ám műanyag porhüvelye és fémes érrendszere miatt kevesebb, mint egy élőlény. Egyfajta közvetítő: mediátor az élő és az élettelen, az anyagi és a szellemi világ között.

Most itt ülök telefonom mellett és hosszan szemlélem, akár a biológus egy frissen begyűjtött, különös páncélú bogarat. Az én készülékem az 1930-as évek közepéről való, szóval nem kimondottan a legfrissebb modell. Vastag bakelitkagylójában kissé már bágyadt a membrán, zsinórját érdes, piszkossötét textil burkolja, súlyos fémből készült teste koromfekete. Tetején sárgaréz lapocska tanúsítja, hogy "A Magyar Királyi Posta tulajdona" - ennélfogva, ha Habsburg Ottó megkapná a jog szerint neki járó magyar koronát, másnap nyugodtan megjelenhetne a lakásomon, hogy elkobozza a készüléket. Ami jár, az jár.

Telefonomat már évek óta némaságra kárhoztatom, s ezzel kétségkívül megkérdőjelezem a hasznosságát. Egy telefon, ami csak öregen, némán szobroz, és semmit sem csinál-bonyolít-szervez: a haszonelvű fogyasztói társadalom antijelképe. Azonban - minő fájdalom - nincs mit tenni: egy írónak muszáj valamelyest védekeznie.

S mi ellen? Korunk rejtélyes betegsége, az úgynevezett telefonálási kényszer (cactus telefonicus budapestiensis) tudományos megfigyelésem szerint a legváratlanabb hullámokban tör az emberekre, és heveny tárcsázási rohamban nyilvánul meg. A számtalan egyéni hullám egy megmagyarázhatatlan társadalmi egyidejűség révén valóságos telefonálási áradattá nő. A jelenséget egyelőre nem sikerült időjárási tényezőkkel és napszakokkal összefüggésbe hoznom - jobb híján a hold tömegvonzásának hatására gyanakszom. A roham feltűnően gyakran tör ki irodahelyiségekben és állami közhivatalokban. Csütörtök délután kettőkor vagy szerdán délelőtt tizenegykor az emberek hirtelen úgy érzik, muszáj felhívniuk valakit. Olyankor maguk elé teszik a noteszt, és A-tól Z-ig sorra hívják az ismerőseiket. Személyes tapasztalataim szerint törvényszerű, hogy a roham pontosan akkor veszi kezdetét, amikor az író leül az asztalához, és korszakalkotó irodalmi ötlete támad. Abban a percben megszólal a telefon, és egy órán keresztül nincs megállás. A régóta nem látott M. tőmondatban közli, hogy vásárolt egy új magnót; az előző este látott P. negyedórában elmeséli, miről álmodott az éjjel; J. húsz percben értesít, hogy három hét múlva megnyílik egy érdekes kiállítás, bár a helyszínre, az időpontra és a festő nevére sajnos nem emlékszik.

Kosztolányi szerint a telefon pacsirta, amely bedalolja az otthont. Szerintem karón ülő varjú, amitől egy kicsit tartunk, de azért szívesen beleszőjük a meséinkbe. Magamnak azt szoktam kívánni: ha a Jóisten egyszer felhív engem a kihúzott telefonomon, és beleszól: "Halló, egy hűséges hívemet keresem!" - akkor ne kelljen azt válaszolnom: "Sajnálom, téves kapcsolás!"

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu