Szólj hozzá!

Ha a hónap témája felkeltette érdeklődésedet, fogalmazd meg bátran és röviden (!) a véleményedet, és küldd el nekünk levélben (1053 Budapest, Kossuth L. u. 1.) vagy e-mailben (ujember@katolikus.hu) "Szólj hozzá!" jeligére. Véleményedet meg is jelentetjük, amennyiben ehhez hozzájárulsz. Várunk témaajánlatokat is.

A hónap témája: Amiről már/még le tudunk mondani

Barna estékre emlékszem, a kályha duruzsolására, anyám ölére. Legkorábbi emlékeim ezek az életről, amelyben utoljára még minden a helyén volt. Állandónak hitt hiánytalanság volt ez, melyben az emberi vágyak még mélyen szunnyadtak, s ami a világból kellett: enyém volt. Parányi tudatomban rossz sejtésként sem lenghetett a szomorú igazság: egyszerű birodalmam nem örök. De egy napon a dolgok elindultak felém. Jöttek értem, hívtak, közeledtek. Ismeretlen világ kapujába állítottak, mely állandóság helyett izgalmas változatosságot ígért. S hiánytalanság helyett - akkor még nem tudtam -, csak néhány kristálypillanatot. Gyerekfejjel vártam és elhittem: az a másik, lassan feltáruló minden egyszer enyém lesz. A fiatalkor küszöbén már nagyon akartam is ezt a mindent. S nem értettem, miért késik, hol marad. József Attila Tiszta szívvel című versét életem huszadik telén értettem meg. Sem azelőtt, sem utána nem volt bennem olyan éles az a néhány strófa, mint akkor. Évek teltek el, s mára felfogtam, csupa tátongó űr az emberi élet. Az eltervezett utak gyakran nem vezetnek sehová, de váratlan kanyarok repítenek előre. S vágyaim csak ritkán teljesülnek. Leginkább úgy, ha a reménytelenség poklát is megjárták.

Talán furcsa útjelzők ők. Olykor zsákutcába, máskor labirintusba hívnak. S hogy miként és mikor kell visszafordulnom e tévutakról, nehezen és nem mindig találom el. De a vágyak különös szálak is. Vannak köztük olyanok, amelyeket ha nem engedek el időben, rám tekerednek és megfojtanak. Vannak olyanok, amelyek már nem is szálak, mert gyönyörű szőttessé változtak az évek során. S akadnak fonalak, amelyek aranyból vannak, mégis szertefoszlanak ujjaim között. Talán e nemes szőttesek szétesése a legfájóbb. Lyukain sötét és hideg szél süvít át. S hozzájuk az egyetlen erős foltozó anyagot, a reményt szüntelenül keresnem kell.

S hogy mindez nem egyszerű? Nem. Nem egyszerű. De hogyan is lehetne egyszerű az, amit életem végéig tanulnom kell? Amiben szinte mindennap elbukom, de amit minden reggel újra kell kezdenem? Hogyan is lehetne egyszerű ez az élet, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodom, de amelynek minden lehulló perce halálomat hozza közelebb? Hogyan is lehetne megtalálnom azt a barna estét, amelyik örökre elveszett?

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu