Tárgyak tengelyében

Ezer évünk történelmi egyházai - kiállítás Keszthelyen

A keszthelyi Helikon Kastélymúzeum

A márciusban már megszeppent hó még fénylik-csillog a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum parkjában. A tizennyolcadik század közepétől folyamatosan épülő, bővülő, egyre rangosabb kastély - amely két évszázadon át a Festetics-család tulajdona volt - úgy uralja a Balaton-parti városkát, mint ahogyan emlékeimben Karlsruhét a badeni uralkodók palotája. A sétálóutca végében ott emelkedik a torony, s az intézmény igazgatója, Czoma László jóvoltából fölsétálhatok azokon a lépcsőkön, melyet a látogatók ugyan megtekinthetnek, de lábukkal nem érinthetnek. A hagyomány szerint a francia királyi stílusban, nemes faburkolattal fedett lépcsőházat csak a grófi vagy annál magasabb rangúak előtt nyitották meg. Egy különleges kiállítás - Ezer évünk történelmi egyházai - megnyitója hozott el Keszthelyre március 10-én.

XVIII. századi aranyozott réz Úrmutató

Az egykori télikertben, mely később a Festetics-család házi levéltárául szolgált, most szakrális tárgyak sorakoznak vörös és kék drapéria háttér előtt. Ezer évünk történelmi egyházai - hirdeti a cím, s ugyan ki gondolna arra, mennyire ritka a mostani látnivaló! Mert külön-külön talán szebbeket, nevezetesebbeket is ismerünk, de így együtt az Európában elsőként az 1557-es tordai országgyűlésen kimondott gondolatra utal: "Mindenki olyan hitben éljen, amilyenben akar, ha azt más vallások háborgatása nélkül teszi."

Sztojkovics Arzén szerb ortodox püspök miseruhája

Régóta készülök a magyarországi történelmi egyházak szakrális kincseinek felmutatására, utal Czoma igazgató úr a kiállítás indító gondolatára, majd így folytatja: egy olyan kiállításra, amelyen a hat történelmi egyház liturgikus tárgyaival - és ennek következtében szellemével - van jelen: azokkal a tárgyakkal, amelyek a felekezetek életében a legjelentősebbek. Azzal a céllal készülök, hogy történelmi, kulturális, vallási egységben ábrázoljuk népünk spirituális gyökereit, azok máig megtartó, erőt adó emlékeit.

XX. századi zsidó imaköpeny

A katolikus mellett ott találjuk a görög katolikus, a református, az evangélikus, a szerb ortodox egyház, illetve a zsidó vallás szakrális tárgyi emlékeit. Lépjünk közelebb, s miközben a gondos, sokszor művészi igénnyel készült tárgyakat szemléljük, idézzük föl magunkban mindazt, amit tudásunk és hitünk hozzáadhat a látottakhoz. Így válik a kiállítás olyan kapuvá, melyet magunk nyithatunk minél szélesebbre.

Háromágú görög katolikus püspöki gyertyatartó

Az egyház évszázadok óta előírja, hogy a templomi szertartásokhoz milyen tárgyakat használjanak. Maga a liturgia kifejezés a népért végzett szolgálatot jelenti, s a negyedik század óta folyamatosan alakultak a keresztény liturgikus szokások. A trentói zsinat, mely - hogy az időben el tudjuk helyezni - négy évvel Buda török általi elfoglalása után ült össze, újrafogalmazta a liturgikus előírásokat. De sokan vagyunk még, akik korunk nagy liturgikus változását megéltük: a II. vatikáni zsinat - éppen negyven esztendeje ért véget - vezette be a nemzeti nyelvek használatát, illetve a szembemisézést. (A nemzeti nyelven misézésre persze korábban is találunk példákat, például Xavéri Szent Ferenc a tizenhatodik században kínai missziós útján helyi nyelven misézett, illetve magára öltötte a kínai papok megszokott öltözékét is.)

Károli-biblia az 1660-as évekből

"Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára" - és a pap fölemeli a kelyhet. A kehely és a patena, a lapos tálka, melyre az ostya kerül, a katolikus szertartás legfontosabb, legjellegzetesebb tárgya az Úrmutató mellett, mely az oltáriszentséget őrzi. Nem véletlen tehát, ha a kelyhek kiképzésére mindig különös gondot fordítottak. A kiállításon - szándékoltan - nem a különleges iparművészeti alkotások - mint például a Suki kehely -, inkább az adott korban általában használt liturgikus tárgyak bemutatására törekedtek.

XX. századi Luther-kabát, nyakrészén Mózes-táblás gallér

Az Istenbe és az egyházba vetett hit és az irántuk megnyilvánuló szeretet kimeríthetetlen fantáziával készített tárgyakban, gazdag formakincsben öltött testet - mint Czoma László írja a kiállításra megjelent elegáns kalauzkönyv ajánlásában.

Amikor a tizenegyedik-tizenkettedik századtól kezdve megszűnt a kenyérdarabkák osztása, helyette ostyát használtak, az előre átváltoztatott szentostyát a cibóriumban őrizték, a kehely alakú, fedeles edényben.

Az Úrmutató - mondjuk szép latin nevén is: monstrancia - viszonylag késői liturgikus tárgy. Úgy tudjuk, valamikor az 1260-as években egy apáca látomására rendelte el a pápa, hogy az oltáriszentségnek külön ünnepe legyen. Az ünnephez körmenet is társult, így új liturgikus tárgy megalkotása vált szükségessé. S mi sem nyilvánvalóbb, minthogy a monstrancia, melyben az oltáriszentséget fölmutatták a híveknek, a kor nagyszerű építészeti és szellemstílusát, a magasba törő gótikát mintázta. A ma látható monstranciák döntően barokk stílusúak. Ekkor ékkövekkel, szobrokkal díszítették a sugárkoszorút, melynek közepén megmaradt a kis lunula, félholdacska, melybe a szentostyát helyezték.

A kánontáblák - melyek a felajánlás, az átváltoztatás és a kézmosás szövegét tartalmazták - ma már nem használatosak. Mint ahogyan a gremiale sem, mely takaró általában a miseruha anyagából készült, és ünnepi alkalmakkor a főpap térdére terítették.

Lám, néhány tárgy mennyi mindenféle ismeretet hoz elő. Napjainkban talán elfeledkezünk arról, hogy figyelmünket a liturgia egyes mozzanataira irányítsuk, pedig ezek elmélyültebb ismerete - akár kultúrtörténeti tudásként is - közelebb vezethet bennünket a lényeghez. Tárlatlátogató, ne fuss végig a tárgyak gyors, hasznossági szemléléséhez szokott tekinteteddel a kiállítótermen!

A görög katolikus liturgikus tárgyak ma is őrzik az ősi, mélyen hömpölygő keleti vallásosságot. Az áldozópapi liturgikus dísz több darabból áll. A felon, a pap alakját beborító palást Jézus bíborpalástjára emlékeztet. A kehelytakaróval borítják le az előkészített diszkoszt (rendszerint talpas tálat) a kenyerekkel. A görög katolikus liturgiában ugyanis ostya helyett megmaradt a kenyér, melyet áldoztatásnál az áldoztató kanállal merítenek meg a borban.

Az egyik tárlóban két gyertyatartót láthatunk. Az egyik kétágú, a másik háromágú. A görög katolikus pap ezekkel egyszerre áldja meg a híveket. Micsoda ünnepélyes, egyszerűen tiszta jelképek. A kétágú gyertyatartó Jézus Krisztus emberi és isteni voltára emlékeztet (hány évszázadon át vitatkoztak tudós teológusok és mások, egyszer Krisztus tisztán emberi, másszor tisztán isteni természetét vallva). Magam, s ezért nézem hoszszan a tizenkilencedik század második felében, sárgarézből készült püspöki gyertyatartópárt, már nem tudom másként elgondolni (ha kényszerítem magam a kopogós-száraz racionalitásra, akkor sem, vagy - ó, micsoda paradoxon! - akkor még kevésbé) a lét lényegét, mint a Jézus Krisztus-i kettősségben, s ezáltal az ember kettősségében. Enélkül abszurd, mondhatnám Camus-vel a létezés "abszurditását", amit ő úgy fejezett ki (mondja bárki hitetlennek is): nem tudja elképzelni a totális halált.

A görög katolikus pap másik kezében ott a háromágú gyertyatartó, mely a Szentháromságot szimbolizálja. Mit értünk belőle? Legföljebb a misztérium zuhatagát. Hiszen nem arra születtünk, hogy megértsük Istent (mint korunk fizikusa, Hawking mondja, a tudomány segítségével megérthetjük Isten gondolatait, s ezáltal részesei lehetünk az ő "teremtő képzeletének"; vagy nem a bennünk lévő lehetséges istenlét természettudományosan hívő kifejezése ez?), hanem hogy önmagunkat, saját akaratunkból, kitakarjuk az isteni szándék lehetségességébe.

Lám, a tárgyak! Hová vezethetnek...? A tárgyak, ha nem fulladnak meg, azáltal, hogy visszazuhannak anyagönazonosságukba.

Fekete Luther-kabát a következő üveg alatt: a lutheránus, nálunk - mai szóhasználattal - evangélikus lelkészek ünnepi viselete. Nyakrészén a mózesi kőtáblákra emlékeztető gallér függ. Tíz kicsi parancsolat... Einstein azt gondolta, az E = m x c² fölírásával megalkotta a világ egyenletét. Azután kiderült, hogy nem. Mennyivel inkább a parancsolatok adják a világ egyenletét.

Elgondolkodtató - s máris magyar történelmi, kultúrtörténeti, nemzeti irodalmi, művészeti vitákba bonyolódhatunk -, hogy a protestánsok a puritanizmus jegyében gyakran készítettek liturgikus eszközöknek ónedényeket. Kelyhek, kannák, tányérok hirdetik az ezerhatszázas-ezerhétszázas esztendők magas színvonalú ónművességét.

A kenyérosztó tányér neve a reformátusoknál is patena. Erre helyezik ma is a közös áldozat kenyérdarabkáit. S azonnal a teológiai különbözőségnél vagyunk: a protestánsoknál az áldozat Jézus Krisztus szimbóluma, a katolikusok a szentmisében a valóságos átváltozást élik meg.

S a tárgyak átfordulnak a szerb ortodoxokhoz. A keresztények már a hatodik század óta ikonokkal borították a falakat. Otthon, a családokban is használtak kisebb képeket, a család védőszentjét különös tisztelettel ünnepelték. Tudták: mindenki, aki egy képet tisztel, abban a kép által ábrázolt valóságot tiszteli. Nem tudom, minden kor embere így volt-e ezzel, hogy a saját biológiai létéhez közelibb időt vélte egyre fejlettebbnek (ugyan, mi ennek a szónak a jelentéstartalma?!), vagy pedig el tudta képzelni, hogy a lét kiáradásának más síkja is létezik a nyílvesszőirányú téren és időn kívül?

A talpas keresztet nézem, más néven Athoszi-keresztet, mely a görögországi Athosz hegyen, a kolostorállamban, puszpángfából, faragással készült, s amit a leheletfinoman áttört anyag felhasználásával, Jézus életének képeivel kereteztek. Kazantzakisz, a görög író (ki ne emlékezne Zorbára, de olvassuk el az Akinek meg kell halnia című regényét), mikor érezte testében a romlást, még időt kért Istentől, hogy elvégezhesse munkáját. Így írta le felesége. S Kazantzakisz a megkapott időben elzarándokolt az athoszi kolostorokba.

A zsidóság magyarföldi jelenlétére a legrégebbi időktől vannak adatok. Magyarország az idegeneket mindig befogadta, már a tizenegyedik században sok zsidó menekült Nyugat-Európából, s telepedett le nálunk. S hányszor ismétlődött meg ez a történelem folyamán, csakhogy az emlékezet gyarló: a befogadók és a befogadottak részéről egyaránt, annál inkább, ha szándékoltan pusztítják ezt az emlékezetet. A kiállítást ajánló sorokban olvashatjuk: ha végigtekintjük a magyarországi egyházak történetét és az ország köztörténetét, világosan kitűnik, hogy a Kárpát-medencében államot alkotó magyarság legjelesebb tulajdonsága a tolerancia volt.

A Festeticsek boltíves télikertjében a hatféleképpen égnek emelt tekintetű ember szellemét hordozzák a tárgyak. (Nem kell félni az egyszerű hasonlatoktól és képektől.) Odakint a március fényével töri a havat. Az ember beállítja magát a tárgyak tengelyébe, hogy megértsen valamit.

Szöveg és kép: Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu