Vallásosság a médiában

Benyomások és gondolatok egy találkozóról

Egy-egy konferencia jó esetben nem az eredményét, hanem csak állomását jelenti egy olyan folyamatnak, amelynek gyümölcse lehet például társadalmi, kulturális folyamatok tisztulása, egészséges mederbe terelése. Egy ilyen - az egyházi tereket is érintő - állomáson tartózkodhattunk a közelmúltban: a Fővárosi Közgyűlés kisebbségi, emberi jogi és vallásügyi bizottsága A vallásosság megjelenése a médiában címmel konferenciát rendezett november 12-én Budapesten.

Az előadások nagy részében felvetett kérdések, problémák lényegét, hátterét talán jobban érzékelteti, ha utólag átkereszteljük a találkozót, valahogy így: a hazai egyházak útkeresései a médiával kapcsolatban.

A média jelenléte az egyházban s az egyház jelenléte a médiában nem holmi pántlika a kalapunkon, hanem a ránk bízott személyes és közösségi talentumainkkal kapcsolatos felelősségünk elevenébe vágó kérdés.

Mert lehet-e elkötelezett, nemcsak nevében, hanem szellemiségében is keresztény sajtót működtetni, ha az egyházi felsőoktatási intézményekben is leginkább csak "technikai" tudással vértezik fel a jövő médiaszakembereit? Fontos lenne a személyiséget is jó irányba bontakoztatnunk: a csakugyan keresztény újságíró nem kárhoztat, ugyanakkor kemény és alázatos, törekszik a másik ember megértésére, nem beszél felesleges pátosszal, van humorérzéke és csipetnyi öniróniája, ismeri a fiatalok nyelvét. A szakmai tudás mellett többek között e tulajdonságokról ismerszik meg - mondta előadásában Osztovits Ágnes, a Heti Válasz felelős szerkesztője. Nemeskürty Istvánt idézte, aki szerint az első "újságírók" az apostolok voltak, s jellemzőiket érdemes volna magunkra öltenünk: hiszen ők hittek abban, amit mondtak, mesterüktől megtanulták a példázatok jelentőségét, tisztán, világosan, érthetően és hittel átitatva tanítottak.

Az alapoknál kell kezdenünk. Sajnos szimbólumértékű, hogy a konferencián több előadó által is említett, a médiával kapcsolatos katolikus egyházi megnyilatkozásokat tartalmazó kis kötet ma gyakorlatilag hozzáférhetetlen a hazai könyvpiacon. Lehet-e továbblépnünk médiautunkon, ha alapdokumentumainkat magunk elől is rejtegetjük? Ezeket ismerve és a nyomukban továbbgondolkodva születhet meg a szakemberek összefogásával az egyházi média összehangolt cselekvési terve, amellyel a rendszerváltozás után másfél évtizeddel is adósai vagyunk önmagunknak. Sok új érték alakult és számos médiabeli kezdeményezés indult és maradt fönn az utóbbi években is. Mindezek azonban nagyrészt egymástól függetlenül - s nemegyszer kifejezett szándék nélkül is egymás ellenében - működnek. Pedig ettől is függ, milyen képet adunk magunkról a kívülállóknak.

Tudomásul kell vennünk, hogy a korábbi, privilegizált szerepéből mára a kereszténység szubkulturális helyzetbe került - mondta Lázár Kovács Ákos, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika tanszékének adjunktusa. - Nagy baj, hogy az ifjak, középkorúak körében már nem jellemző az a természetes, magától értetődő, biztos, tágas és nyugodt keresztény önazonosság, amely az idősebb generációnak még a sajátja (volt). Ennek hiányát tapasztalhatjuk meg például akkor, amikor nem tudunk higgadt és érdemi párbeszédet folytatni másként gondolkodó vagy ellenségesen viselkedő emberekkel. Határozottan, de elfogadóan, szeretetből fogant kritikával kell kezelnünk a miénktől különböző véleményt vagy akár a velünk kapcsolatos felháborodást is, hiszen az egyház az útonlévők közössége. Ahhoz, hogy ne csak védekezzünk, fel kell számolnunk önazonosságunk deficitjeit - mondta Lázár Kovács Ákos.

Szó volt a konferencián a hazai közelmúlt egyházellenes jelenségeiről is: a keresztények kiirtásának programját javasló Tilos Rádió-beli tavaly karácsonyi műsortól az egyházi iskolák és egészségügyi intézmények elleni - az előbbinél csak eszközeiben finomabb - kormányzati negatív diszkriminációig. Csoma Áron lelkész, a Magyarországi Református Egyház zsinati irodájának szóvivője a politikai támadásokban az egyházellenesség feltétlen reflexének továbbélését véli felfedezni. A "világi" médiát az egyházzal mint intézményrendszerrel szembeni bizalmatlanság jellemzi: a vallási közösségeket puszta társadalmi formációként állítja a befogadók elé - Krisztus misztériuma vagy az egyház belső élete nemigen érdekli. E beteg helyzet gyógyszere nem a "harc felvétele". Csoma Áron szólt arról, hogy missziós felelősségünk része, miként igyekszünk megszólítani a szekuláris nyilvánosságot, hiszen számukra is lényeges - ha fel nem is mindig ismert - üzenetet bíztak ránk. Ez a kincs közügy, és mi hatni akarunk a közéletre. Elszomorító, de a mai médiaviszonyokat tükröző adatot is közölt az előadó: az RTL Klub televíziós csatorna felmérése szerint a 15 és 50 év közötti lakosság körében egy húszas listán az érdeklődésre számot tartó témák sorában első a közbiztonság, illetve a bűnözés - és utolsó a vallásosság. (Ide kívánkozik a kérdés: e rossz statisztikáért vajon mi mennyi felelősséggel tartozunk?) Belső életünk kapcsán az előadó szólt arról is, komolyan kell vennünk, hogy mindaz, ami az egyházban történik: egyházi közügy. A gyülekezet sikere és botránya egyaránt. Ennek megfelelően kell kezelnünk e kérdéseket saját sajtónyilvánosságunk terein is.

Tanulnunk kell Krisztus Evangéliumának méltó képviseletét - mondta a református lelkész. Talán ez a mondat jellemzi a leginkább azokat a beszámolókat és helyzetrajzokat, amelyek elhangzottak a budapesti konferencián. Fontos, mondhatni életbe vágó lenne egyházon belül és egyházak között is folytatni a termékenyítő párbeszédet.

Szigeti L.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu