Az Olvasó írja

Lengyel-ukrán megemlékezés - másképp...

Az Új Ember július 20-i számában megjelent egy rövid írás Lengyel-ukrán megemlékezés címmel. Valójában július 11-én a lengyel-ukrán határon fekvő Pavlovka nevű faluban a lengyel és az ukrán köztársasági elnök jelenlétében megemlékeztek a hatvan éve történt "borzalmas etnikai tisztogatásról".

Nem véletlen, hogy azt a vidéket akkoriban kisebb részt ukránok és többségükben lengyelek (nemcsak lengyel zsidók) lakták, hiszen ezt a területet csak a II. világháború után csatolták a Szovjetunióhoz, majd annak szétesésével Ukrajna része lett.

Pavlovkában csúcsosodott ki az a folyamat, amelynek következtében csak a wolyni régióban 60 ezer lengyelt öltek meg az ukrán nacionalisták, Lvov (Lemberg) és Tarnopol térségében pedig további 120 ezret. Az "önvédelem hangoztatásával történő szörnyű megtorlás" számszerű adatai szerint Wolynban 600, Lvov és Tarnopol térségében 3 ezer ukrán embert öltek meg a lengyelek.

Az ukránok falvakban házakat és templomokat romboltak le, a legtöbb esetben, mielőtt lerombolták, illetve felgyújtották volna az épületeket, védtelen lengyel embereket, férfiakat, nőket, gyerekeket tereltek be oda.

Hála Istennek, az idő minden sebet begyógyít. Ahogy Wiktor Poliszczuk professzor úr írja a témát behatóan vizsgáló ötkötetes művében, a hozzá érkezett ezernél is több levélben, amelyet e borzalmat átélt lengyel emberek írtak, egy kivétellel minden levélíró azt állította, hogy megbocsátott.

Ők az emlékezésen csupán egy szót vártak volna az ukrán köztársasági elnök szájából. Azt, hogy bocsánatot kérünk. De ez a szó nem hangzott el... És a tett helyszínén fölállított keresztre sem azt a feliratot vésték a megemlékezés ukrán résztvevői, amelyben előzőleg a lengyelekkel megállapodtak.

Ewa Tomaszewska-Keresztessy, Pilisborosjenő

Pakol a pap

Július 13-i számukban Pakol a pap címmel megjelent cikkükhöz szeretnék néhány dolgot hozzátenni. Farkas Béla atya lelkivezetője volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi csoportjának. Negyedévenként a plébánia hittantermében bensőséges szentmisék keretében adott nekünk lelki buzdítást. A szociális otthonokban heti imaórákat tartott, és időnként szentmisét is mondott. Az otthonok lakói is nagyon fájlalják távozását, akárcsak a civil áldoztatók, akiket időnként összehívott megbeszélésre. Külön szívügye volt, hogy a szent szolgálatot áhítatosan és szépen végezzük.

Szeretném sokunk nevében megköszönni a Jóistennek, hogy tizenhárom és fél éven át Béla atya köztünk volt. Sokunknak nagyon fog hiányozni. Új szolgálati helye sem ígérkezik sokkal könnyebbnek, ezért imádkozunk érte, hogy a Jóisten adjon erőt és egészséget további munkájához.

Ulrik Ferencné

Szekszárd

Kész regény...

Életem kész regény. Hamarosan huszonöt éve, hogy visszatértem édes hazámba. Nemrég töltöttem be 91. évemet. Huszonkét évesen, 1934-ben léptem be Londonban a Dr. Dengel Anna tiroli születésű orvosnő által alapított Society of Catholic Medical Mission Sisters nevű szerzetesrendbe, az újoncév letelte után két évig az USA-ban kaptam kiképzést, 1937-ben még egyszer hazalátogattam búcsút venni pécsi családomtól, és már mentem is Indiába, ahol bő 42 évet töltöttem el Rawalpindiben, a Szent Család Kórházban. A város India függetlenné válásakor Pakisztánhoz került. Nem is részletezem a sok viszontagságot, polgárháborút, járványt, sáskajárást, éhínséget, árvizet. Kalkuttai Teréz anya, aki eredetileg tanárnő volt, a mi kórházunkban sajátította el az ápolást.

1979-ben jöttem vissza Pécsre, öt évig, egészen haláláig támogattam és ápoltam idős unokasógoromat, testvéreim is már "hazamentek". Sokan várnak majd a mennyország kapujában (remélem, oda jutok): Agócsy László karnagy, Karlinger Tihamér sebészprofesszor, a jó Cserháti József püspök. Testvéreim leszármazottai szeretnek, figyelmesek hozzám. Panaszra nincs okom, de időm se volna, mert az Úristen még megengedi, hogy szolgáljak másokat: vasárnaponként és első pénteken viszem az oltáriszentséget azoknak az öregeknek, akik már nem tudnak úgy mozogni, mint én. Csak arra van időm, hogy hálálkodjam, többek közt Ijjas Antal íróért, a Jézus élete című könyv kiváló szerzőjéért, aki annak idején buzdított arra, hogy lépjek be a rendbe; orvosnőimért, akik minden nyavalyámban gyógyítgatnak, azokért a kedves taxisofőrökért, akik lelkesen szállítanak útjaimon, a ház földszintjén levő pékségben dolgozókért, akik lesik minden kívánságomat, alapítónőnkért, aki vagy tíz éve hunyt el és akinek emlékét szép üvegablakkép őrzi a Pécs-szabolcsi templomban. De legfőképpen azért, hogy milyen jó az Isten: örök boldogságra hívott meg mindannyiunkat.

Bátorítok is mindenkit arra, hogy ne féljen odaadni életét a szeretet munkájára, mert Isten ezerszeresen viszonozza még ebben az életben, és ráadásul megadja az örök életet. A Gondviselés jósága is megérdemel egy kis reklámot, talán épp e szerény kis levél formájában.

D.E., Pécs

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu