Reggel

Pitymallat. A hegyen a ház ajtaját, tetőrészét befutotta a vadszőlő. A mediterrán kert a városra lát: a citromfa, a pineák sora, magyar tájból az elmaradhatatlan barack. És: a heliantuszok erdeje. Mennyi fény a kezdődő fényben - máris. Legkisebb unokám most ébred - először. Hallom a hangját, s mintha a hegyorom felől angyalok fújnák a nap kezdetét. Innen nem "bölcs" a bazilika, hanem anyáskodó. Ahogyan megtárulkozik, két kisebb dómja feltartott kéz, amely hívogat. Még nem láttam ennyire bensőségesnek - kívül "irgalmasnak". A hely csönd-pont, autót is alig hallani. A vén Duna - mint Brahms zenéjében - átfogja a hegyeket, a várost. Már nem csodálom, ha a barátom vissza akart költözni a partjára, feladva álom-kertjét... Pannon táj, igazi. Solva - írták a latinok a város nevét -, s ha közülük egy római feltűnne a kert végében, ahol fakapu nyílik, gyalogolva rótta volna az utat Aliscától, amely ma Szekszárd. Mert mi volt neki a távolság? Egy legionáriusnak? Jöhetett több napja, egyetlen napba belefért 20-30 mérföld. Nem olyan messze haladt a régi hadiút - át a Hideglelős-kereszt csúcsán. (Ma is "meglelni" a nyomát.) És a császár, a filozófus Marcus Aurelius? Kapna egy olaszos reggelit egy "jófajta" bölcsességért, s talán a bazilika sem lenne idegen számára - formájával, üzenetével.

Menyem - miután álomba ringatta a kicsit -, a kertet locsolja. Tekereg a tömlő, permetezve esőzik a víz. Amíg szürkéllett, s látható volt néhány csillagárnyék, a legpannonabb költő: Takáts Gyula sorait mormoltam az ajtóban: Láb a földön, szív az égbe, / Állok a lét egészébe / s zsúpunk nádszál-furulyája / szól csillagok kórusába. A néhány nádszál juttatta eszembe, a szomszéd kertből. Idilli kép a lejjebb kanyargó utcák finom barokk rendszere, ahol festőket volna jó nézegetni, mint örökítik vászonra, papírra a fény csurgását, fehér házak faláról a "leolvasott" ábrákat. Szavak mögött bujkáló való / Téged kutatlak, ki vagy mindenható. / Ki, nem lendülsz, de pusztulva, örök vértben ülsz / és székből és kőből, mint cigány hegedülsz. / Téged megfogni mérem hálóim sorát, / szent oltás frigyébe fogva valót és ideát. Ez a magyar lélek, amely pannóniai, ahogyan pannóniai volt János (Janus), a humanista poéta, Vitéz János érsek unokaöccse, akiben horvát vér csörgedezett. A latinitást nehéz itt kiirtani abból, aki a tájban is látja Róma nyomait...

"A szívre tettem én lemezt", s a felharsanó reggelben nem osztom a véleményt: Aki a diófa alatt marad, / nem lát eget, se madarat. Látok. S látom a heliantuszok kórusában a karmestert; feltűnik pár éve elköltözött atyai barátom, az ugyancsak pannon tudós, költő Keresztury Dezső nyúlánk alakja. Kereszteshegyi házában s a kertben (a Kamaraerdőnél) hányszor ültünk nyáridőben! Kezében párás volt a szilke, amelybe pincehideg rizlinget töltött. Abból meg a tiszta pohárba. Ittunk, miközben a kőasztalon lévő írógépére dió koppant. Présház-idill?... Neked adom! / Mint vádlott lógsz e vonalon - nevetett.

Költészet emel a "szűz Harmóniába". Ezt mintha Berzsenyi mondaná. Ő nem járt itt, az esztergomi hegyen, de jól tudta: "az értelemnek szárnya van, nem csupán teste."

Hogy emel a magaslat! Benn gőzölög a kávé, aztán a fiammal nekivágunk az útnak - a vonatig. Onnan is pannon út fut tovább - álmaink valóságában.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu