Szentírás-magyarázat

Jézus kenyér: aki hisz benne, nem éhezik meg

Évközi 18. vasárnap - Jn 6,25-34

Mind a négy evangélista fontosnak tartotta, hogy Jézus bemutatása során írjon csodatetteiről is. A szinoptikusok - látszólag naiv módon - egyszerűen elbeszélik ezeket, de azért szinte észrevétlenül ők is segítenek abban, hogy "olvasni tudjunk a soraik között", s ne csak a csodák megtörténtét vegyük tudomásul, hanem a jelentésükön is gondolkodjunk el.

A negyedik evangélium szerzője tudatos figyelemmel kiválogat hetet a hagyományban élő csodatörténetek közül, s ezeket nagy körültekintéssel szövi bele elbeszélésébe. Könyve végén figyelmeztet rá, hogy Jézus sokkal több csodát (jelet) vitt végbe, de lehetetlen volna mindegyiket belefoglalni az írásos beszámolóba (Jn 20,30-31). Egy-egy csodatettről ő is néhány rövid szóval számol be, csodaelbeszélésének szerkezetét ismerősnek találja az, aki már otthonos a szinoptikus evangéliumokban. Váratlanul érint azonban, hogy a negyedik evangéliumban Jézus többnyire meg is magyarázza csodatetteit, egy-egy beszélgetésben, vitában, amely a szűkszavú beszámolóhoz ügyesen hozzákapcsolódik.

Ilyen beszélgetés alkotja a 18. évközi vasárnap evangéliumát. A kenyérszaporítást követő napon Jézus Kafarnaumban találkozik egy nagy csapat emberrel, akik részesei voltak a csodának. A beszélgetés egy suta kérdéssel kezdődik: "Mester, mikor jöttél ide?" Jézus nem a kérdésre felel, mintha inkább a kérdezők gondolatai közé kívánna benyitni: "Kerestek engem, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok." Veszendő eledel helyett inkább fáradozzatok azért az eledelért, "amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek". A párbeszéd szálai még mindig nem lelnek egymásra, de most már lényegbevágó kérdés hangzik el: "Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?" Vagyis olyasmit, amivel Istennek tetszésére lehetünk. Erre már felel Jézus, feleletül épp azt kínálja, amit idáig is fejtegetett: "Isten tette az, hogy higygyetek abban, akit ő küldött. Akkor tesztek Isten kedve szerint, ha hisztek énbennem, és fölismeritek bennem Isten Küldöttét."

Ehhez a kijelentéshez már pontosan illeszkedik a következő kérdés. Egy nyomon halad már a kérdező sokaság s a Mester. Egyértelmű jelet sürgetnek, hogy csakugyan hihessenek Jézusban. Nem felejtik az előző napot, és Mózesre utalnak. Annak kérésére mannával táplálta Isten a pusztában vándorló izraelitákat. Jézus örömmel vállalja ezt a párhuzamot, nem rossz kiindulás ez ahhoz, hogy a beszélgetés teljes megértésre vezesse az egybegyűlteket. "Az igazi mennyei kenyeret" nem Mózes által adta a Mennyei Atya, hanem épp Jézus által adja - most. A tömeg felujjong: "Uram (már Uramnak szólítják!), mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!" Jézus válasza az evangéliumi szakasz zárómondata: "Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg."

A három kijelentés egymásból fakad, kölcsönösen magyarázzák is egymást. Figyeljünk jól! Ebben az értelmezésben még nincs utalás az eucharisztiára. Jézus még nem beszél a testéről és a véréről, nem mondja, hogy együk a testét, igyuk a vérét, hanem arra biztat, hogy menjünk hozzá, higgyünk benne, akkor többé nem fogunk éhezni és szomjazni. Az ő tanításából úgy lehet élni, ahogyan a kenyérből lehet. Van bennünk egy mélyebb éhség, amit nem a kenyér és nem a manna, hanem Isten igéje csillapít. Őt nyilatkoztatja ki az Emberfia, ennek örüljünk, ne apró-cseprő, alkalmi ajándékainak. Azok csak arra valók, hogy a legnagyobb, legfontosabb ajándékra rámutassanak.

Jelenits István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu