A varázslatos hang

Volt egyszer egy békebeli világ. Postakocsik szelték át, kíváncsi utazók indultak felfedezőutakra, az útszéli fogadókban mosolyogva szolgálták ki őket, házi koszt illata szállt a levegőben, titokzatos történeteket meséltek a rémüldöző öregek, és éjszakánként valódi kísértetek tűntek föl a temetőkben. Meg lehetett fejteni az álmok jelentését, szerelmespárok andalogtak az őszi avarban, miközben ökörnyál úszott a levegőben, s messziről sejtelmes harangszót hozott a simogató szellő.

Tényleg volt ilyen világ? Vagy egy látomásos író képzeletéből kelt életre? Egy íróéból, aki fogaton indult Budapestről a Balaton felé, mert hírét vette, hogy lefejtették az újbort, s közben gáláns kalandokba bonyolódott. Ez az író a kávéházból kidobálta a kötekedő katonatiszteket, aztán visszaült a velős csont mellé. Félig hunyt szemmel álmodott a békebeli Magyarországról, amelyet nem szabdaltak háborúk és pártharcok, s amikor estefelé hazaballagott, sötétség fogadta, mert adóssága miatt kikapcsolták a villanyt. Hogy volt képes ennyit dolgozni? - ez rejtély. Hány műve lappang különféle újságok elsárgult lapjain, a hajdanvolt tárcarovatban? - nem tudhatjuk. Temetésén cigányzenekar húzta, utolsó napjáról Márai Sándor írta az egyik legszebb magyar regényt. Szindbád hazament, magával vitte különleges írósága titkát, s vele együtt merült a sírba varázslatos világa, s az a különleges, fátyolos hang is, amely legfeljebb Tóth Árpád verseiben hallható.

Krúdy Gyulának hívták. Fráter Zoltán róla írt könyvének címlapján fiatal- és öregkori arcképe tekint ránk. Fiatalon tele kalandvággyal, a Nyírségből érkezett Budapestre - anynyi írótársához hasonlóan - szerencsét próbálni valamelyik redakcióban. És idősen, rengeteg keserű tapasztalat birtokában, betegségektől megtörten, nyomorúságtól megpróbálva, de akkor is öntudatosan. Mert az egyik legnagyobb prózaírónk volt, aki magával hozta a századvégi próza új ízeit, s azokat gazdagította egész élete során. Mintha költő lett volna, saját, öntörvényű világot teremtett, a béke birodalmát, felkerekedő, útra kelő hősökkel, akik arra figyelmeztetnek, hogy az élet egy utazás, és sosem szabad eltévesztenünk a célt, jóllehet hollétét nem láthatjuk pontosan.

Olvassuk ma Krúdyt? Talán. Holnap is olvasni fogjuk? Ki tudja. Észre sem vesszük, hogy közben egy világot veszítünk el, amelyet nyugalom, bölcsesség, szemlélődésre való készség és a szépségre való nyitottság kormányzott. Ma nem ilyen világot élünk. Alvinczy Eduárd nyilván kiábrándultan szemlélődne utazásai során, s kedvetlenül kérdezné, hová lettek az életnek azon értékei, amelyeket ő ismert. Hiába várna választ, a megkérdezettek továbbszáguldanának érvényesülésük útján.

Márai Krúdyt idézve érzékelte a szokások változását, amely az erkölcsi válság tükörképe volt. Az ő Szindbádja idegenként kalandozott a városban, amely hajdan meghitt otthona volt. Ismerjük-e egyáltalán a "meghitt" szó jelentését...? Szoktunk még tűnődni az élet értelmén, mint az író hősei tették?

Olvasom Fráter Zoltán pompás kis könyvét, s mintha egy búcsúszimfónia szomorkás csellóhangját hallanám. Pedig milyen fontos volna egyet-mást magunkkal hozni ebből a világból!

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu