Madárparadicsom

Nemrég a hortobágyi halastavaknál jártam. A több tórendszerből álló, csaknem háromezer hektáros vízterület igazi madárparadicsom, ám egyetlen nap alatt úgy bejárni, hogy közben figyeljen és jegyzeteljen is az ember, nem lehet. Élményeket azonban gyűjthetünk, erre a gátakon bolyongva kora reggeltől az esti szürkületig rengeteg alkalom kínálkozik.

A gátak mentén már méteresre szökkent az új nád, de azért a nádirigó még a köztük álló kemény tavalyi szálakon kapaszkodik. Tollait enyhén borzolja a szellő, miközben tágra nyitott csőrrel fújja karicsoló, kicsit a békabrekegésre is emlékeztető énekét. Koncerteznek persze közben a kecskebékák is, mindkét oldalon hangos tőlük a nádszegély. Hanghólyagjaikat felfújva, egymással versengve brekegnek, miközben lábaikat szétvetve lebegnek a vízfelszínen a nádszálak között. Aztán, mintha csak egy láthatatlan karmester intett volna, egyszerre hallgatnak el valamennyien. De csak azért, hogy néhány perc múlva, és megint egyszerre, valamenynyien újra brekegni kezdjenek.

A fűzfa lombjai közül a függőcinege finom "pszíí" hangját hallom, és már látom is a víz fölé hajló ágon csüngő, zacskó alakú művészi fészket. Az apró építőmester az utolsó simításokat végzi hintázó otthonán, most éppen a csőszerű bejáratot igazgatja. Furcsa madár a függőcinege hímje! Belekezd a fészek építésébe, közben lelkesen hívogatja leendő párját. De amikor az megérkezik, és már tojásokat rak a kész fészekbe, egyszerűen faképnél hagyja, angolosan odébbáll, és talán ötven méternyire onnan új fészek építésébe és új tojó csalogatásába kezd. A magára maradt madár egyedül kotlik az öt-nyolc tojáson a szellő hintáztatta fészekben, és maga is neveli fel a fiókákat. Hűtlen párja közben néha már a harmadik fészket építi, és újabb tojót igyekszik magához csalogatni.

A tó felett méltóságteljes szárnycsapásokkal hófehér, nagy kócsag repül, kormos és fehér szárnyú szerkők csaponganak, odébb nyári lúdpár vezeti fiókáit. Elöl úszik a tojó, mögötte igazi libasorban eveznek a kicsinyek, a menetet a mindenre figyelő gúnár zárja. A nyári ludak, szemben a csapodár függőcinkével, egy életre kötnek házasságot, holtukig együtt maradnak.

A nemzeti park készíttette modern betekintőkről nagyszerű rálátás nyílik a tavakra, az ember hamarjában azt sem tudja, merre fordítsa a távcsövet, annyi a látnivaló. Jobbra két vörös nyakú vöcsök úszik, a másik oldalon barna rétihéja imbolyog a nádas felett, előttünk kis kárókatona szárítkozik. Egy nádtorzsán ül, szárnyait a szél és a napsugarak felé tárja. A kis kárókatona déli elterjedésű madár, de a kilencvenes évek eleje óta a Hortobágyon is fészkel, a Nyugat felől érkező madarak iránt érdeklődő turisták nagy örömére.

Valahol láthatatlan bölömbika bummog, majd egy nádi tücsökmadár pirreg. Perceken át egyfolytában hallatott éneke valóban a rovarokéra emlékeztet. Barkóscinegék csilingelő hangját hallom, de az egyik kíváncsi hím már kúszik is felfelé a nádszálakon. Alaposan szemügyre vesz, aztán elégedetten visszahull a sűrűbe. Pajzsoscankók repülnek a legnagyobb tó, a Kondás felé, a nászruhás, fehér, rozsdavörös és fekete tollakkal ékes hímek pazar látványt nyújtanak.

Egész idő alatt hiányoltam egyik kedvencemet, a nádvidék talán legszebb madarát, a kékbegyet. Aztán késő délután mégis csak megszólalt. Utánzásokkal is tarkállt éneke ugyan nem vetekedhet a rokon fülemüléével, de amikor csőrében a fiókáknak szánt zsákmánnyal egy cölöpre ült, kék begyével, benne a hófehér "csillaggal" és a tövükön rozsdavörös faroktollaival, mint már annyiszor, ezúttal is elbűvölt.

Schmidt Egon, Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu