Illés Sándor

Régi aratások

Ilyenkor már, a nyár elején enyhe izgalmat érez az idősebb korosztály, amely valaha is vidéken élt. Enyhe izgalom, távoli bizsergés, amit az emlékezet ébreszt benne. A régi nyár, az aratás szépséges izgalma, amit sosem lehet elfelejteni. Nekem is eszembe jutott reggel, amikor kinyitottam a szemem, és meghallottam a kertben csivitelő madarak dalát.

Ilyenkor már egyre hevesebben dobogott a föld szíve: kalapálták szerte a kaszákat az üllőkön. Emlékszem, a nagyapa kiment a határba, és nagy léptekkel járta a búzatáblákat. Néha letépett egy-egy duzzadt kalászt, a markában szétmorzsolta, és egy búzaszemet szétrágott. Ízlelgette. Aztán az ég felé fordított arccal csak azt mondta: "Holnapután elkezdjük..."

A kezét fogva mentem vele haza boldogan, s vittem én is a hírt: "Holnapután..." A kaszák kiáltozása az üllők alatt hirtelen elhallgatott, mert elérkezett a nagy nap, amikor kezdetét vette a munka. Csend támadt, talán még a kutyaugatás is megszűnt: aratni kezdtek. Szent pillanat volt, akár az úrfelmutatás a miséken. Íze volt a levegőnek, kenyéríze.

A távolabbi mezőkre már este kiérkezett az aratócsapat, a közelebb fekvőkre kora reggel. Amikor pirkadt. Mert volt még a kaszavágásig más teendő is. A legfontosabb a kötélverés. A kévéket bekötő kötelet kellett kitépni a magasabb szálú gabona közül és összesodorni. Aztán az első kaszasuhintás ideje is elérkezett. A kaszás levette a kalapját, keresztet vetett, és azt mondta: "No, Isten nevében!"

Mi gyerekek is az aratás izgalmában éltünk. Jómagam részese is voltam a nagy munkának. Felváltva voltam hol kötélverő a marokszedő mama mellett, hol pedig ételhordó. Én vittem ki az aratóknak a szüle által főzött ebédet. Annak elfogyasztása után, amire az akácfa alatt került sor, ismét segítettem az aratóknak. Apám vágta a rendet. Szép nagy rendeket vágott, mögötte a mama sarlóval felszedte, és az általam leterített kötélbe csavarta.

Valamikor azt olvastam, hogy éneklő aratók! Érdekes, én sose hallottam munka közben éneklő kaszást vagy marokszedőt a tarlókon. Csak a kaszák énekeltek, amikor a tokmányból előkerült fenőkő végigsimított rajtuk. A búzában menekülő fürjek kétségbeesett kiáltása válaszolt rá.

A nap már leáldozóban volt, amikor abbamaradt a tarlón a munka. Egy-egy kaszás egyholdnyi terméssel birkózott meg naponta. Utána előkerült a "nagybőgő", azaz a nagygereblye, fogaival megtisztogatta a tarlót, összeszedte a szétzilált szálakat. Mi addig, amig apám gereblyézett, a mamával összehúzgáltuk a kévéket, kereszteztünk. A tücskök ilyenkor kezdték ciripelni az esti nótát.

A mi földünk közel volt a faluhoz, a vacsorát már otthon ettük meg, amit a szüle készített, rendszerint ismét meleg ételt. Ilyenkor minden megváltozott, az üzletek, a kis falusi boltok késő éjszakáig nyitva tartottak, minden az aratáshoz igazodott, azt szolgálta.

Apám vacsora után megitatta az állatokat, friss vizet húzott a kút mellett álló dézsába, a mama megfejte a teheneket, ellátta a baromfit, és utána mintha kábult mély álomba zuhant volna a falu.

Mindez azonban már csak emlékezés. Valami csodálatosan szépre. De nincs már benne semmi izgalom, ami a szívet bizsergetné, megszűnt az aratás romantikája. A mai fiatalok már nem ismerik a kasza pengéjének éles feljajdulását fenés közben, talán nem is tudják, hogy mi a tokmány, hogy miért kalapálják ki a kaszák élét. Sosem arattak.

A kaszások komor hada helyett jött a gép, az arató-cséplő, és maga alá gyűrte nagy motollája a kalászokat és a romantikát. Szegényebbek lettünk. Egy szép nyári csodával... Ne sajnáljuk...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu