Vidor Miklós

Hűtlen dal

A költő megírta a dalt, elküldte a lánynak, s aztán megfeledkezett róla.

- Fiatalság, bolondság - emlékezett később a lány a költőre, de a dalról ő is megfeledkezett.

S aztán évek, évtizedek múltak el, akadtak új költők, új lányok. Új dalok is.

Egy napon a gazdátlan dal megrázkódott a fiókban, s elhatározta, hogy föltámad.

Az egykori lány unokája talált rá. Óvatosan emelte föl, mert szakadozott volt már a papiros, a ceruzaírás is elmosódott rajta.

- Mi ez? - kérdezte a nagyanyját.

- Valami recept talán...?

- Dehogy! Egy dal! Gyönyörű! Remekmű! Nem emlékszel, hogyan került ez ide?

- Nem is tudom, annyi kallódó kacat között... - tűnődött az idős asszony. - Talán még lánykoromban hallottam egyszer.

- De hol? Kitől?

- Azt hiszem, a tengeren... hajósok énekelték.

Így vált népdallá a dal. Szövegét kinyomtatták, akadémikusok vitatkoztak a keletkezéséről - mintadarab lett belőle.

A vénséges vén költő hegyi sétán találkozott vele. A dal fönn szállt a levegőben megfoghatatlanul, szembejövő fiatal lányok énekelték.

Ismerősnek találta, fölkapta a fejét, mintha átderengene rajta valami.

- Állj meg! Állj meg! - kiáltotta a dal után. - Hiszen én álmodtalak!

A dal megfordult a magasban a csodálkozástól.

- Te? Te - engem? Te sánta vénség!

- Hiszen csak húsz évvel vagy fiatalabb nálam!

- De én még szállni tudok!

- Tőlem kaptál szárnyakat!

- Tőled? És hol vannak a testvéreim?

A költő eltöprengett.

Valóban, hogyan történhetett, hogy a többi dalára, amelyet magában számon tartott, senki sem emlékszik többé? Ő maga herdálta szét őket?

- Te volnál az én apám? - dúdolta falsul feje fölött a dal. - Épp te? Vedd tudomásul, hogy én rózsabokorban jöttem a világra! - Azzal faképnél hagyta.

A költő meggörnyedve ült a kávéházban, barátai, a divatból kikopott költők között. Egykedvűen hallgatta zsörtölődésüket.

A szomszédos asztalnál három diák a minap fölfedezett dalt emlegette.

- Csodálatos remeklés! - lelkesedett az egyik. - Ódon és friss egyszerre! Korok ölelkeznek össze tizenkét kristálytiszta sorban!

Az egyik kiérdemesült költő megrázta botját.

- Ilyen marhaságokért lelkesednek! Ez fejezi ki az ő világukat! Persze a mi dalainkról már szó sem esik!

A hűtlen dal költője megszólalt:

- Tehetségtelen nemzedék voltunk. Másoktól legalább el kellett lopni a műveiket. A mieink megszöktek tőlünk. Most már késő - legyintett.

Társai értetlenül bámulták.

A költő lehajtotta fejét. Szégyenkezett elillant ifjúságáért és tartós öregkoráért.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu