Igenmondók

Megfogadtam, nem untatom az olvasót személyes életem apró-cseprő történéseivel. (Gondolom, ezért senki nem is reklamált volna.) Szégyenkezve bár, mégis azt kell mondanom: eljött a fogadalomszegés ideje. Restellem magam, de becsületszavamra mondom: nem én tehetek róla, hanem a naptár. Meg a nyár. Összességében a nyári naptár.

Ilyentájt ugyanis esküvő esküvőt ér, a házasságkötő termek és a templomok év közben soha nem látott forgalmat bonyolítanak. A templom lépcsőin a kijövő és a befelé induló násznépek találkozásából sokszor kerekedik kavarodás: mindenki örülni, ünnepelni, házasodni vagy gratulálni szeretne.

S tessék, mit ád a kalendárium: június 30-án éppen két esztendeje annak, hogy magam is ebben a cipőben jártam, méghozzá nem a gratulálók, még csak nem is a konfetti- és rizsszórók fürge, virgonc topánkájában, hanem az igenmondók lebegő, könnyű lábbelijében.

Kérem a tisztelt Olvasót, ne értsen félre: nem az évfordulós gratulációk begyűjtésén fáradozom, csupán egy élményemet szeretném elmesélni. Feleségemmel tavaly ilyenkor azt terveztük, hogy kettesben, emlékezve, fényképeket nézegetve, arcokat, mosolyokat és kézfogásokat szavakat, hátba veregetéseket és kacsintásokat felidézve töltjük életünk első házassági évfordulóját.

Igen ám, de épp ugyanezen a napon mondták ki az örök igent jó barátaink, akik megkértek, hogy esküvőjük és lakodalmuk szervezésében segédkezzünk. Egyetlen perc alatt foszlottak semmivé az évfordulós tervek, hiszen a kérést nem akartuk visszautasítani: szervezkedtünk, telefonáltunk, ötleteket gyűjtöttünk, szereplőket toboroztunk, próbákat tartottunk, s közben hallgatólagosan lemondtunk arról, hogy első évfordulónkat kettesben tölthessük.

Elérkezett a nagy nap, s az esküvő után kezdetét vette az egész estét betöltő táncos-játékos összejövetel. S ekkor meglepő dolog történt. Az ifjú pár figyelmet kért, elénk állt, s előhúzott egy kicsiny, kör alakú tortát, rajta egy szál gyertyával. Abban a pillanatban nem nekik, hanem nekünk, a "születésnaposoknak", a mi évfordulónkra szólt a vendégek tapsa.

Szégyenkezve néztünk egymásra: míg barátaink esküvőjét szerveztük, a magunk elszalasztott évfordulóján keseregtünk; nekik pedig - életük legnagyobb ünnepén - ránk is volt figyelmük és energiájuk. Így lett a mi ünnepünk és az ő ünnepük egygyé: közös hálaadássá. Azon az estén egészen más értelmet kapott a mai napra rendelt jézusi ige: Aki jobban szereti apját vagy anyját (s - tehetnénk hozzá - hitvesét), mint engem, nem méltó hozzám. (Mt 10,37a) Megértettük, hogy ők képesek voltak kilépni saját szűk körükből, és így bennünket is beszippantani örömükbe.

Ma, amikor barátaink ünneplik első házassági évfordulójukat, kívánok nekik és minden házasságban élőnek áldott napokat, hűséget, békességet, őszinte szolgálatot és önfeláldozást. Isten áldja az igeneket mondó, Jézushoz méltó, új családokat.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu