Ki a hiteles Krisztus-követő?

Évközi 13. vasárnap

Felfigyelhetünk arra, hogy Urunk Jézus három kijelentése, amelyet a mai evangéliumi szakasz első részében hallunk, egész keresztény életünket összefoglalja: a meghívást, a követést és a célba érést.

Meghívásunkra utal, amikor kijelenti: "aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám".

Itt nem arról van szó, hogy össze kell veszni szüleinkkel vagy gyűlölni kell őket vagy elszakadni tőlük, amikor elér minket Jézus hívó szava, mint ahogy egyes szektás testvéreink esetében láthatjuk, akik még utalnak is erre a kijelentésre, hanem arról, hogy a hit abszolút új kezdet, egy új születés: az örök élet csírája bennünk.

Ez az a születés, amelyről Szent János írja: "aki nem vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből született" (Jn 1,13).

Van tehát bennünk élet, amely szüleink közvetítésével jutott el hozzánk, és van bennünk egy új, romolhatatlan élet, amely Krisztus által lett a birtokunk.

Az "aki apját és anyját jobban szereti" kifejezés burkoltan azt is jelenti, hogy aki jobban ragaszkodik halálra szánt földi életéhez, mint az örök élethez - nem méltó Krisztushoz.

Természetesen csak az részesülhet az örök életben, aki létezik, aki szüleitől megfogant, és e világra született: aki a Teremtőtől a kezdetkor kapott emberi életből részesült. Szüleinket tisztelni annyi, mint elismerni, hogy Isten legalapvetőbb ajándékát, létezésünket az ő közvetítésükkel kaptuk meg.

A negyedik parancs nem így szól: "Ha szüleid jók hozzád, ha szeretnek téged, akkor tiszteld őket".

Nem! Ha még szeretnek is, akkor kétszeresen tisztelet illeti őket és viszontszeretet, de ha elvetettek téged születésed után, a tisztelet akkor is kijár nekik, mint a Teremtőtől adott létezésed közvetítőinek.

A Krisztusban való új és örök életre való születés azonban megköveteli tőled, hogy Krisztust mindenek fölött szeresd, mert egyrészt romolhatatlan és örökké boldog élet csíráját adta beléd, másrészt ő soha el nem hagy téged, sőt, ő a te életed és föltámadásod.

Meghívásunk misztériuma után Urunk Jézus arról szól, hogy követnünk kell őt. El kell indulni azon az úton, amelyen ő járt, nap mint nap nyomába szegődve.

Urunk földi útja a keresztútban végződött. Egész földi életútja nem volt keresztút olyan értelemben, hogy halálra ítéltként hordozta volna kivégzésének szörnyű eszközét, de keresztút volt olyan értelemben, hogy az irántunk, emberek iránt (még ellenségei iránt is) való szeretet, amelyet soha vissza nem vont, vezette őt oda, hogy amikor elítéltük őt, akkor sem mondta: most aztán mindennek vége, előveszem isteni mindenhatóságomat, áthaladok soraitok között, és felszállok az égbe. Nem, hanem értünk, bűnösökért Atyjához imádkozott, mert egyedül velünk törődött, a mi örök sorsunkkal, a mi üdvösségünkkel, nem azzal, hogy ez neki mibe kerül.

Az a hiteles Krisztus-követő, aki így szeret. Így szereti például feleségét vagy férjét, ezért nem taszítja soha el, sőt, ha őt eltaszítja szeretettje, ő tisztaságban, önmegtartóztatásban, egyedül Krisztusba kapaszkodva úgy él, hogy felajánlja életét szegény, bajbajutott házastársáért, annak örök üdvösségéért.

De testvéreit és barátait is így szereti. Az a Krisztus-követő, akinek szeretete soha el nem múlik. Nyilván ez a Krisztus-követés tele van örömmel, ujjongással, élettel - ám ha nem marad más út, vállalja a szeretet hűségének kereszthordozását is Krisztus nyomába lépve.

Ilyen az igazi cölibátus és az igazi szerzetesi élet is. Nem arról van szó, hogy öngyötrésre jelentkezünk. Ellenkezőleg: a szeretet eksztázisra (önmagunkból való kilépésre) indít minket, de ha elérkezik az az idő, amikor fel kell venni a keresztet, akkor szeretetből, Jézus segítségével felvesszük. Akkor kiderült, hogy ezekért a kései léptekért tanultunk meg járni. (Pilinszky)

Urunk Jézus harmadik kijelentése a keresztény élet célba jutására vonatkozik: "aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt."

Az élet elvesztése Krisztusban pontosan azt jelenti, hogy akkor is szeretünk, amikor nem kapunk viszontszeretetet. Az ilyen élet annyira azonosul Krisztus életével, hogy már az ő föltámadásának és megdicsőülésének erőterébe emelkedik. Előbb mások látják rajta, hogy ez az ember már célba jutott, majd maga is érez valami el nem múló békességet, Krisztus békéjét, amely a mennyország hajnalpírja, a boldog örök élet e világba beszüremkedő szelíd ragyogása.

Barsi Balázs OFM

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu