Krisztusi korban

Két katolikus fiatalember a világról, megváltásról és más ügyekről

Harminchárom címmel jelentette meg az idei könyvhétre az IGEN Egyesület a Hajnal Géza és Szőnyi Szilárd írásaiból összeállított könyvet, amelyet Baják Gábor fényképeivel illusztráltak. Mit jelenthet krisztusi korba érni az ezredfordulón, milyen útra indult, miben hisz, miben kételkedik ez a nemzedék? Milyen harmincvalahány évesen Budapesten élni, értelmiséginek és katolikusnak lenni? E kérdésekről szól a könyv, s e kérdésekre kerestünk választ akkor is, amikor a szerzőkkel - a Városliget fái alatt - az általuk megírt témák egy-egy gondolatáról beszélgettünk.

Hajnal Géza hidrogeológus mérnök, műegyetemi tanársegéd. Nős. Nemrég védte meg PhD dolgozatát, amelyet a budavári barlangrendszer tanulmányozása alapján A Várhegy hidrogeológiája címmel írt. Rendszeresen ír az IGEN-be, és részt vesz a lap szerkesztésében. Az interjúra egyetemi vizsgáztatásból érkezik.

Szőnyi Szilárd angol szakot végzett az ELTE-n, újságíró. Nős, két kisgyermeke van. Korábban az IGEN Egyesület elnöke, ma szerzője és egyik szerkesztője a lapnak. A Heti Válasz belpolitikai rovatának munkatársa, a jelen interjú előtt fejezte be a Medgyessy-botrányról szóló cikkét.

Lehet-e művészet az újságíró, a mérnök munkája?

Sz.Sz.: Az írás mindenképpen lehet művészet, s úgy vélem, hogy bizonyos műfajokban dolgozva az újságíró bekalandozhat ebbe a tartományba. Ha az újságírásnak nemcsak azt a területét művelem, amely tények, adatok, információk továbbadását jelenti, hanem olyasmit is írok, ami lelki élményt ad az olvasónak, akkor talán eljutottam erre a területre.

H.G.: Mindkét hivatásom - a mérnöki munka és az írás - mindig egyaránt vonzott. Hála Istennek nem zárják ki egymást, hanem, cáfolva korábbi aggodalmaimat, inkább segítik. Az, hogy tapasztalatokat szereztem az IGEN-ben, mint szerkesztőtárs, nagyon sokat segített a disszertációm elkészítésében. Amikor pedig egy-egy írást tervezek, jól jön a "reális" látásmód, ami a műszaki tervezésnél elengedhetetlen. De a szépségről alkotott elképzelésünket gazdagíthatja, ha műszaki szemmel is látjuk a világot. Gyakran eszembe jut ezzel kapcsolatban egykori tanárom figyelmeztetése. Amikor én a visontai erőművet "rondának" minősítettem, ő azt mondta: "Ronda a te fejed!" Azóta tudom, hogy érdemes a dolgoknak több oldalát is felfedezni, s mindegyikben találhatunk szépséget.

Akarod-e, tudod-e - néhány évvel harminc fölött - megváltani a világot?

Sz.Sz.: Körülbelül tizennyolc éves koromig úgy gondoltam, hogy én nagyon jó ember vagyok, a többiek meg rosszak. Ha egyszer kitárhatnám a szívemet, meg tudnám mutatni nekik, hogyan kell jóként élni. Már régóta nem gondolom ezt. Most ott tartok, hogy örülnék, ha a többiek rendes embernek tartanának. Többre nem vágyom, de kevesebbel sem érném be. Ez a helyzetem most a "világmegváltást" illetően.

H.G.: Bár Krisztus megváltó műve teljes, ránk is bízott elég feladatot. Azt kérdezte tőlem valaki, hogy mit tervezek még, miután elértem a PhD-fokozatot. Rávágtam, hogy Széchenyi-díjas tudós és Kossuth-díjas író akarok lenni. Gondolhatja bárki, hogy nem vagyok normális. Én meg azt kérdezem, hogy érdemes-e olyan célt magunk elé tűzni, ami nem mozgatja meg erősen a fantáziánkat, ami nem késztet komoly erőfeszítésre?

Házasemberként szerelmes vagy?

H.G.: Az írásaim gyakran többes szám első személyben fogalmazódnak. Úgy jut eszembe, úgy írom le: mi... Az, hogy mi ketten vagyunk, átszövi az egész gondolkodásomat.

Sz.Sz.: Most kezdem érezni annak a nagy közhelynek az igazságmorzsáit, hogy "az idő múltával egyre jobban szeretem". Való igaz, egyre kevésbé vagyok meg nélküle. Ámbár, ha őszinte vagyok, hozzá kell tennem, hogy ebben van egy nagy adag önzés, kényelem és megszokás.

Miben reménykedsz?

Sz.Sz.: Az életem értékelése nagymértékben viszonyítás kérdése. A szomszédomnak például sokkal jobb a kocsija, mint az enyém. Az indiai éhezőknél, de annál a néninél is, akit az utcából ismerek, és tudom, hogy nem tud fűteni télen, mert nem telik rá, jobban élek. Az a reményem, hogy mindig megtalálom az életben azt, amiért köszönettel tartozom.

Milyen szerepe van az életedben az imádságnak?

H.G.: Az ima adja meg a napjaink keretét. A ferences világi rendhez tartozunk, így az imáink között első helyen áll a zsolozsma. Az imaéletnek is megvannak a korszakai. Mi a Jenő-dalok, az allelujázás, a gregorián után most jutottunk el a csendes meditációhoz. Hiszem, hogy nemcsak a templomban térdelve, de például itt, a Ligetben, a madarak, a növények, a teremtés csodálatával eltelve is lehet imádkozni.

Mit jelent a számodra ez a fogalom: ügynök?

H.G.: Négy évvel ezelőtt, az IGEN egyik számában igyekeztünk körüljárni az ügynökproblémát. Ez volt az egyik olyan közös munka, amely megalapozta barátságunkat. Akkor szinte depresszió-közeli állapotba juttatott a felismerés, hogy a szocialista, úgynevezett "puha" diktatúra mennyire kőkemény és mennyire a mai napig ható szörnyűség. Közéletünk és könyvkiadásunk legújabb eseményei is igazolják, hogy nem tudjuk lemosni a ránk ragasztott szennyet.

Sz.Sz.: Két kérdés jut az eszembe. Az egyik Vaclav Havelé: "Tudjátok, barátaim, mi rosszabb magánál a kommunizmusnál is?" A válasz: "Az, ami utána következik." Ebben a helyzetben élünk tizenkét éve. A másik, ami ezekben a napokban fogalmazódott meg bennem: Biztos, hogy mind gazember, aki jelentést írt, és biztos, hogy mind nem gazember, aki nem írt?

Van időd?

Sz.Sz.: Nekem mostanában nincs. Vagyis van. Napi huszonnégy órám van arra, hogy azt tegyem, amit szeretek, hogy halálra dolgozzam magam - ezt nem panaszként mondom -, szeressem a családomat, és közben folyamatosan érezzem, hogy élek.

H.G.: Amikor a disszertációmat írtam, alig vártam, hogy az éppen aktuális "egy ügyem"-től megszabaduljak, és egyszerre foglalkozhassam ezer más dologgal. Amikor meg szervezek, intézek, tanítok, írok, arra vágyom, hogy bárcsak egy ügyem volna az ezer helyett.

Mit szeretnél megváltoztatni az életedben?

H.G.: Többen egy kissé felfuvalkodott, túlságosan magabiztos embernek tartanak, miközben én belül sokat tipródom, sok bennem a bizonytalanság. Szeretnék fordítani ezen. Szeretném, ha nem tűnnék önteltnek, miközben belül magabiztosabb volnék.

Sz.Sz.: Az eddigi harminchárom év során sokszor szerettem volna megváltozni, de egyszer sem sikerült. Most már nem vagyok olyan borzasztó elszánt. Arra jutottam, hogy Isten irgalmára bízom magam.

(A Harminchárom című könyv az IGEN Katolikus Kulturális Egyesület kiadásában jelent meg. Kapható az Új Ember könyvesboltban.)

Szikora József

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu