Keres valamit, uram?

A Városliget a második otthonommá vált, amióta a közelébe költöztünk. Ismerem jól kanyargó útjait, bokrait, telefirkált padjait, csendes zugait, lármás gyermekhintáit és csúszdáit. Néhány padon alvó hajléktalanját is. Meg a kutyasétáltatókat és azt a könnyes szemű nagyapát, aki a beteg gyermeket támogatja.

Az egyik délelőtt az előző napi ónos szitálás miatt még alkalmatlannak találtam sétányait, ezért csak a Dózsa György út felé eső naposabb részén járkálgattam botomra támaszkodva, óvatosan lépegetve. Figyeltem az ágakon gubbasztó néma madarakat, aznap egyikük se üdvözölt. Csak egy idősebb asszony szólított meg, aki a kutyáját sétáltatta. Feltűnt neki, hogy félórája toporgok egy helyen láthatóan céltalanul. Öreg oroszlán, ketrec nélkül.

"Keres tán valamit, uram?" - kérdezte kissé szánakozó női kíváncsisággal. "Elvesztett valamit?"

"Igen!" - mondtam kurtán, mert nem akartam vele szóba ereszkedni. "És nem találja?" - folytatta az öregek üde naivságával. Nem válaszoltam, erre az asszony kissé sértődötten, felvetett fejjel elvonszolta a kutyáját a közelemből. Én még sokáig álltam ott helyben toporogva a botomra támaszkodva. Lehet, hogy valóban keresek valamit? Valami olyasmit talán, amit sosem lehet többé megtalálni, mert elszállt, szétfoszlott? Ami a semmibe tűnt? Csak az emléke maradt meg bennünk, de hogy újra átéljük, ahhoz mélyen le kell ásnunk a szívünk kútjába.

Melyik elszállt pillanat után fussak most riadtan, vacogva az emlékek fájdalmától? Talán azt a pillanatot ragadjam meg és húzzam elő az emlékeim tarisznyájából, amikor egyszer az unokámmal ilyen téli napon erre jártam. Szánkázni szerettünk volna, de kicsi és törékeny volt a mi szánkónk, nem engedtek fel vele az erősek a nagy dombra.

Emlékszem: hógolyóztunk is. És nevettünk, szívből kacagtunk. Az unokám rábeszélt, hogy a feleségem által készített szendvicset egy fa ágára kapaszkodva fogyasszuk el. Lógtam fél karral az ágon, olyan lehettem, mint egy koalamackó. Aki arra járt és meglátogatott, hangos hahotára fakadt. Lehet, hogy akadt, aki bolondnak tartott. De nem bolond voltam, hanem boldog. Hát meg lehet most, húsz év múltán keresni azt a régi pillanatot itt sétálgatva?

Vagy a legutóbbit, amikor egy derűs őszi napon a fiam belém karolt, és elkísért délelőtti sétámra. "Hogy lássam, apu, merre szoktál járkálni. Mutasd már meg, melyik a kedvenc padod!" Akkor gyanúsan megkérdeztem tőle: "Ugyan mi ütött beléd, gyermekem? Nincs más dolgod, mint hogy engem kísérgess?" Nem válaszolt, csak szelíden mosolygott. Már tudom: búcsúzott. Akkor az orvostól jött, aki megmondta neki, hogy menthetetlen. Talán beszélgetni szeretett volna velem a halálról. De nem mondott semmit, csak nézett rám szomorú tekintettel.

Jó volna most újra visszavarázsolni azt a délelőttöt, belékarolni, érezni közelségét, hallani a hangját még egyszer. Állok csak bénán rá gondolva, majd elindulok újra a napsütötte négyszögön le, s fel botladozva.

Valahol azt olvastam, hogy csak a megfeszített ember tudja átérezni a világ nagy-nagy fájdalmát. De én megfeszítve is lám, most is csak saját bánatomon borongok, s ha erőm lenne nagyot rikkantani, akkorát, hogy visszhangozzék a liget, akkor is csak arra gondolna valaki, hogy talán vadkant sebeztek halálra.

Óvatos léptekkel hazafelé veszem az irányt. Nem kiáltok, nem sírok, csak összeszorítom a fogam. Az átjáróban szembetalálkozom az előbbi kutyasétáltató asszonnyal. Rám emeli bánatos tekintetét. "Megtalálta?" - kérdezi kissé riadtan.

Bólintok. Pedig hazudtam. Mert az ember sose találja meg, amit egyszer elsodort az idő. Csak egy-egy töredékét villantja fel előtte olykor-olykor az emlékezés, hogy mielőtt végleg a semmibe veszne, ránk vesse utolsó fényét az élet. Utána már jöhet az alkonyat.

Kiürült szívem tarisznyája. Nyújtom is a kezem.

"Vergilius vezess, mehetünk Dante poklába..."

Illés Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu