Hálát adok, hogy anya lehettem...

Életem legfelemelőbb pillanata volt, amikor édesanyává lettem, és a karomba vehettem első gyermekemet.

Aztán együtt nézegettük férjemmel, együtt lestük minden új mozdulatát. Együtt vittük első sétaként a templomba. Többször hálát adtam a Jóistennek, hogy édesanya lehetek: bennem növekedhetett, én táplálhattam őt. Ebből az érzésből a férfiak, az apák nem részesedhetnek. Viszont a későbbi növekedés, az első szavak, mozdulatok, az első lépések mindkettőnk számára egyformán szívmelengető örömöt okoztak. Felejthetetlen, mikor a papa kezét fogva az első virágcsokrát félénken átadta anyák napja alkalmából.

Nagy öröm volt a családban, mikor kistestvérével a kórházból hazajövet megvettük a három gyertyával ékesített születésnapi tortát, s ajándékként az élő, pólyába burkolt kishúgát kapta. Táncolt, énekelt, tapsolt örömében. A babáit, a főzőedényeit, a ruháit odahozta, azonnal neki szerette volna ajándékozni. - Ennél nagyobb köszönet a kistestvérért a szülőknek nem kell. A harmadik kisbabát már együtt várta a család. A gyerekek kérdezgették: mit tesz most, érzi-e, hogy ők várják. Mikor az óvodában egy társuk az új ruhájával dicsekedett, ők azzal, hogy nekik lesz kistestvérük. Óriási öröm volt a megszületése, testvérei tanítgatták, kényeztették. Másfél év múlva megszületett az első fiú.

Minden várandóságom veszélyeztetett terhesség volt: fekvéssel, kórházzal, de mindezt, minden gondot, átvirrasztott éjszakát pótolt, felejtetett a gyerekek mosolya, csicsergése, egyáltalán, hogy voltak, vannak. De ez a betegen született kisfiú komoly gond elé állított volna mindannyiunkat, ha nincs egy aranyos doktor nénink, aki saját felelősségére kihozatta a kórházból, s egy életre szóló tanáccsal el nem látott volna bennünket. A szeretet gyógyít!!! - ez volt a tanács. Adjam a gyógyszereket, mindent tegyek meg az előírások szerint, de sose felejtsük el: nagyon kell szeretnünk őt, az élete függ ettől. Ekkor kezdtünk el közösen az ő egészségéért imádkozni. Ez olyan kapocs lett a családunkban, amely a mai napig is tart.

A kisfiú közben teljesen egészséges lett. Mikor egyszer elveszettnek hittük, átéreztem a Szűzanya aggódását, amikor kereste a kis Jézust. Egyre többször jutott eszembe, mit tenne most ő mint édesanya... De mivel evangélikusként lettem keresztelve, tudásom hiányos volt. Többször elmentem a gyerekekkel az elsőáldozási előkészítőre. Minden vasárnap közösen járt a család a szentmisére, de ez számomra nem jelentette azt, amit igazán kellett volna. Egyszer feltették a kérdést: Mama, te miért nem áldozol? Te miért nem vagy katolikus? Óriási vágy ébredt bennem a gyónás szentsége után. Két nagyobbik lányommal együtt jártunk ifjúsági hittanra, ahol elsőáldozásomra készültem fel. Igazi nagycsaládos elsőáldozás volt. Valóban azt vártam a szentáldozástól, amit a pap kérdésére feleltem: hogy ne éljek, Krisztus éljen bennem.

Ettől kezdve átértékelődött az életem. Másképp tekintek a gyermekvállalásra is: Isten ajándékának tekintem, mellyel megajándékozta a szerelmünket. Nevelésre adta őket - és erről számot kell majd adnom.

Egyvalamit tennék másként, mint ahogyan tettem: nem érdekelne a munkahelyi előmenetel, a karrier - otthon maradnék a gyerekeimmel. Unokáimnál látom, milyen fontos, hogy egy édesanya óvodás koráig együtt legyen gyermekével.

Azt hiszem, mindent megadtunk - a magunk szerény keretei között - a gyerekeknek, de mindebből a legfontosabb a hit, melyet az égiek után a családomnak köszönök elsősorban, és mindenkinek, aki ide vezetett és vezet ma is.

Én magam mindennap imádkozom mindegyikükért, s remélem, ha eljön az idő, ők is rózsafüzérrel fognak elbúcsúztatni engem a világtól.

Az én édesanyám árván nőtt fel, s ezt a fájdalmat egész életében hordozta. Nem merte érzéseit kimutatni, nem mert igazán szeretni bennünket. Sokat imádkozott magában - mondta - de családjával, velünk csak a karácsonyfa alatt mondott el egy-egy miatyánkot. Így a hitről, a lelki életről nem került szó közöttünk. Legföljebb házasságkötésünk után, amikor azt kérdezgette tőlem: miért mentek templomba? Ez fájt nekem akkor, még inkább azután, hogy katolikussá lettem. (Ezt korai halála miatt ő már nem érte meg.) Fájt ez nekem, de kaptam valakitől egy gyógyírt rá. Kilencven napon át járultam szentáldozáshoz, érte felajánlva, s a végére teljes béke költözött szívembe. Talán tettem valamit érte, az édesanyámért - akitől mindig szerettem volna kapni egy puszit, egy ölelést. És akinek sosem tudtam igazán megmondani, mennyire szeretem.

Lindmayer Antalné

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu