Nem téríteni akartunk...

Magyar szerzetesnő Afrikában

Veisz Erzsébet nővér egy dunántúli kisközségben, Magyarpolányban (Ajka közelében) született. 1957-ben, tizennyolc és fél évesen Amerikába indult, de úti célját megváltoztatva Ausztriában belépett a Ferences Mária Misszionárius Nővérek rendjébe. Tizenöt év Ausztriában töltött szolgálat után az afrikai Kongóba küldte a rend. Ott előbb fiatalokkal foglalkozott, majd a helyi rendtartomány elöljárója lett. 1992-ben tért viszsza Magyarországra, s két cikluson át regionális elöljáróként segítette a missziós nővérek szolgálatának hazai újrakezdését. Jelenleg Szentendrén, a rend ottani házában pasztorációs munkával foglalkozik. Ebben, a szentendrei egyházközségtől kapott, s azóta felújított, kápolnával kiegészített házban találkoztunk, s beszélgettünk életéről, hivatásának történetéről.

Már kitört a kommunizmus, amikor iskolás lettem - mondja Erzsébet nővér. Szüleim hívők voltak, s én is gyakoroltam a vallásomat. Az iskolában persze azt kellett mondani, hogy Isten nem létezik. Sokszor felmerült bennem a kérdés: kinek van igaza: a szülőknek vagy az iskolának. Tízéves koromban olvastam egy könyvet a szerzetesi életről. Nagyon jó lehet ez, gondoltam, és vágyakozás ébredt bennem az ilyen élet iránt.

Se párt, se téesz

Hatan voltunk testvérek. Szüleim a kezük munkájával tartották fenn a családot. Édesapám maga építette a házunkat. Mindig visszautasították azokat, akik a pártba meg a téeszbe agitálták őket. Mivel semmit sem írtak alá, ki kellett mennünk az új házunkból. Akkor sehogyan sem értettem, miért kell a szép házból egy nedves viskóba költöznünk.

Normálisan éltem, mint minden fiatal lány. A szüleim szerint néha még "túl vidám" is voltam. Édesanyámnak két nővére élt Amerikában. Mindketten házasok voltak, de az egyiküknek nem született gyereke. Ő gyakran írt: ... csak egy a hat közül, ha kijönne.

A nagy kaland

Az egyik barátnőmnek ugyancsak volt egy nagynénje Amerikában. Elgondoltuk, hogy kimegyünk, s onnan támogatjuk a szüleinket. Pedig én, ha csak néhány napot távol voltam otthonról, majd´ belehaltam a honvágyba. Mégis beszéltem a szüleimmel. Édesanyám aggódott, édesapám meg nyugtatta: Ismered, vissza fog fordulni még a határ előtt. Estére itthon lesz. Na, mondtam magamban: csak azért is megpróbálom.

A barátnőm nagybácsija a vasútnál dolgozott, ő szervezte az utunkat. ´57 januárja volt. Kísérőnk egyszer csak azt mondta: csókoljátok meg a földet, mert most elhagyjátok Magyarországot.

A hivatás titka

Ausztriában apácák gondoskodtak rólunk. Kérdezték, mi a vágyunk, mi meg mondtuk, hogy Amerikában várnak ránk. Kitöltöttük a papírokat, ment minden a maga útján. Közben megismerkedtünk a ferences misszionárius nővérekkel, akik felajánlották, hogy náluk lakhatunk, amíg rendeződik az ügyünk. Hosszú fasor vezetett a kolostorukhoz, s ahogy mentünk a fák alatt, mondja az egyik nővér, hogy mielőtt bemegyünk, a ház urát fogjuk köszönteni. - Húha, itt urak is vannak!? S akkor bevezettek minket a kápolnába. Ott térdeltek a nővérek, fehérbe öltözve, az oltáriszentség előtt. Akkor megdöbbentem, s felelevenedtek a korábbi kétségeim. Létezik hát Isten? Ott, az oltáriszentséget imádó nővérek között biztos voltam benne: igen, létezik! S az is eszembe jutott, amit régesrégen gondoltam a szerzetesekről, hogy így érdemes élni. S már tudtam azt is: nem fogok innen továbbmenni! Néhány hét múlva megérkeztek az iratok, én meg mondtam az elöljáró nővérnek: nem akarok elutazni. Ő biztatott: menjek csak a nagynénimhez, Amerikában is van kolostoruk, ott is beléphetek. De én maradni akartam. Így hívott meg engem az Úr. Éreztem: egészen az Istené akarok lenni, érte élni, neki szolgálni. Ennyit tudtam akkor a szerzetesi életről. És boldog voltam.

Ima és munka - Ausztriában

1958 márciusában kezdtem a noviciátust, az örökfogadalom 1964-ben következett, akkor találkozhattam hét év után először a szüleimmel. A fogadalomtétel előtt pedagógiát és teológiát tanultam. Eleinte úgy éreztem, a szemlélődő élet vonz engem, később fedeztem fel a rendünk karizmájának többi oldalát. Szent Ferenc lelkiségét, hogy hogyan lehet az ember az egyszerűség és a béke eszköze. Misszionáriusok vagyunk, de szemlélődők és apostoliak is. Nálunk az elmélkedés és a szentségimádás szerves része a mindennapi életnek.

Jól éreztem magam a nővérekkel Ausztriában. Gyerekekkel dolgoztam, de lassan felébredt bennem a vágy, hogy messzebbre is, misszióba is mennék. Nem térítésre gondoltam, hanem mindannak a megosztására, amit kaptam, és persze elfogadására annak, amit az ottani emberektől kaphatok. Tizenöt év ausztriai szerzetesélet után, harmincöt éves koromban indultam Afrikába.

"Gondolatok a könyvtárban"

1973 júniusában érkeztem Kongóba (Kongói Köztársaság, fővárosa: Brazaville). A rendünk korábban iskolákat vezetett ott szegényebb lányok számára, de akkorra már államosították ezeket. Ez volt az az időszak, amikor át kellett gondolni, mi lehet most itt a missziós nővérek feladata. Az én fő munkám a hivatásgondozás, a fiatalokkal való foglalkozás lett. Hogy jöjjenek hozzánk, ismerjék meg az életünket, s ha hívást éreznek, segítséget kapjanak a döntésben.

A munkánk egyik fő területe az iskolán kívüli hitoktatás, másik része a pasztoráció volt. Fiatalok és felnőttek csoportjaival foglalkoztunk, s a szentírás-magyarázat mellett minden témát érintettünk, ami az életükben fontos lehetett.

Iskoláink már nem voltak, a helybeli tanárok pedig még nem érték el a kívánatos színvonalat, ezért arra gondoltunk, hasznos volna könyvtárakat felállítani. Hogy a fiatalok megtalálhassák ott a szükséges könyveket és más eszközöket, amelyekhez nem jutnak hozzá az iskolában. Az európai követségek segítségével mind a nyolc kongói közösségünk létesített ilyen könyvtárat, s láttuk, hogy ezek révén milyen sok emberrel kerülhetünk kapcsolatba. Jöttek ateisták, pogányok, keresztények, sok fiatal, akik felfigyeltek arra, hogy a nővérek szinte ingyen támogatják őket. "Mi kommunisták vagyunk, meg nem is hiszünk, hát akkor miért segítenek?" - kérdezték.

Mi nem térítettünk, csak arra törekedtünk, hogy meg tudjuk mutatni az embereknek, hogy értékeljük, szeretjük őket. Azért vagyunk itt, hogy szolgáljunk, nem pedig haszonért, azért, mert meg vagyunk győződve arról, hogy Isten szereti őket, s ezt valahogy szeretnénk megéreztetni velük. Amikor már összebarátkoztunk, akkor sem avatkoztunk az életükbe, nem hívtuk őket. Maguktól jöttek: "Megismerhetnénk ezt közelebbről? Eljöhetnénk a bibliaórára?"

Így lett a könyvtár a megtérés helye. Az emberek rájöttek, hogy más értékek is vannak, mint a hatalom meg a pénz!

Mesebeli Afrika

Az első tíz évben gyerekekkel, fiatalokkal foglalkoztam, majd 1983-ban tartományi elöljáró lettem, a nővérek buzdítása lett a munkám. Szépen jöttek hozzánk a fiatalok, már a korábbi időben is. Jelenleg a kongói tartományunkban több a bennszülött, mint a külföldi nővér. Az én időmben tizenkilenc nemzet leányai alkották a rendtartományt.

Nagyon szép élményeim voltak az afrikai emberekkel. Amikor először készültem Kongóba, az ország római nagykövetségén kitörő örömmel fogadtak. Kommunista ország volt, de nem olyan kommunizmus volt az, mint nálunk. A követségi alkalmazott például igen büszkén mutatta a nemrégiben kinevezett bíborosuk képét, akivel hamarosan találkozhatom.

A bennszülött nővérek és az ottani emberek nagy vendégszeretettel fogadtak, s hamarosan felfedeztem, hogy a kongói keresztényeknél Isten után az ember áll az első helyen. Az igazi kongói ember, aki nincs még elrontva a Nyugattól, meg a nagyvárosi élettől, nagyon szereti a gyerekeket, a családot.

Zenéljünk, tapsoljunk!

Milyen ott egy ünnep? A karácsonyi, húsvéti szentmise három-négy órán át tart. Hogyan fogom ezt kibírni? Elhatároztam, megpróbálok jó szívvel velük együtt ünnepelni. Nagyobb ünnepeken a ministránsok és minden szolgálattevő együtt vonul be a szentmisére a pappal, a templomhajón keresztül. De hogyan? Tánclépésben! Majd´ félórán át tart ez a bevonulás, de senki sem unatkozik, hanem mindenki ujjong és élvezi az ünneplést. A maguk készítette hangszerekkel muzsikálnak, örülnek, tapsolnak.

A felajánláskor ajándékokat visznek az oltárhoz. Zöldségféle, gyümölcs, bor, tyúk, galamb, kecske, bárány... Az élő állatok a férfiak nyakában. (Ezeket aztán a felajánlás után kiviszik.) A lányok hozzák, ugyancsak tánclépésekkel, a bort, a kenyeret a szentmiséhez. Úrfelmutatás után ismét tánccal ünnepelnek: Itt az Úr, velünk az Úr! Mise után a templomon kívül is folytatódik a tánc, és egész nap, otthon, a családban is ünnepelnek.

Fekete püspökök

Az egyik közösségünk püspöki székhelyen van. Teljesen természetes, hogy az elöljáró látogatásakor a püspök vendégül látja az egész közösséget. Hogy milyenek ott a püspökök? Egy alkalommal déltájban kopog valaki a kolostorunk kapuján. Hát egy jezsuita püspök, afrikai ember, jó barátunk. Azt mondja: tudnának-e ebédet adni a nővérek, mert ő olyan éhes. Úton volt éppen, s természetesnek tartotta, hogy bekopogjon ebédért a barátaihoz. Ilyenek az afrikaiak.

Újra itthon

1992 májusában végleg hazajöttem. A pesti, Hermina úti ház és a közösség építése lett a feladatom. Néhány hónapja élek az új szentendrei házunkban, ahol imádkozó és lelkiségi csoportokat fogadunk, és magunk is vezetünk foglalkozásokat. Hála Istennek, szívesen jönnek hozzánk az emberek, a fiatalok is. Talán azért, mert nem csak hittant tanítunk, hanem készek vagyunk minden emberi téma megbeszélésére.

Mi a legfontosabb? Alapító anyánk szokta mondani: minél több munkátok van, annál többet imádkozzatok! Egy óra elmélkedéssel kezdődik a napunk, utána szentmise, majd megy ki-ki a munkája után. Délután szentségimádás, ehhez bárki csatlakozhat. De nemcsak ilyenkor, hanem a nap minden órájában nyitottak vagyunk, be lehet jönni hozzánk.

Lejegyezte: Szikora József

Ferences Mária Misszionárius Nővérek

Alapító: Mere Marie de la Passion (1877)

Magyarországi alapítás: 1899

2000 Szentendre, Mathiász u. 2. Tel.: 26-300-459

Regionális elöljáró: Dzikowska Marzena FMM

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu