Májusi köszöntő

Tizenhét évesen az angolkisasszonyok rendjébe léptem, ahol a feloszlatás miatt csak három hónapig maradhattam. Tehát semmilyen fogadalmat nem téve haza kellett mennem szüleimhez. Aztán férjhez mentem. És így lehettem Isten kegyelméből egy pap fiúnak az édesanyja. Fiamon kívül megajándékozott a Jóisten egy leánnyal, aki orvos. Egyik gyermekem a test, másik a lélek orvosa lett.

Sok múlik egy édesanyán, hogyan foglalkozik a gyermekeivel. Ez meghatározója lehet felnőtt életüknek. Azokból a gyerekekből lesz igazán jó ember, és hitükhöz ragaszkodó keresztény, akiket kiskorukban a szülők mintegy beleneveltek a hitbe, a Krisztushoz való ragaszkodásba, mert ez életüknek meghatározó részévé válik.

Úgy érzem, akiknek életet adtam, azokért felelős vagyok egész életemben. Ahol tudom, segítem őket. Isten megadta a kegyelmet, hogy a fiam mellett lehetek, így egyszerre szolgálhatok az egyházban, és segíthetem az ő munkáját is. Hiszen, ha mindig rend van körülötte, s nincs gondja az élet hétköznapi dolgaira, akkor több ideje marad a lelkipásztori munkára. Ezenkívül nagyon jó osztozni az örömében, gondjaiban, csak egy dologra kell nagyon vigyázni egy pap édesanyjának, hogy soha a szigorúan vett lelkipásztori munkába bele ne avatkozzék.

Sokszor fordulnak az én fiamhoz szeretetért olyan gyerekek, akiknek nincsen megértő családjuk, s adódnak olyan esetek, amikor én talán jobban tudok segíteni, mint ő. Orvoshoz vinni egy beteg gyereket, enni adni heteken, hónapokon át egy elhagyatott embernek, beteget látogatni - mindezekkel a fiam munkáját segíthetem.

Nagy öröme a fiamnak a fiatal házasokkal való foglalkozás, akikkel szintén lélekben Istenhez egymást közelebb segítik. Havonta egyszer találkoznak itt a plébánián, negyedévente a leányfalui lelkigyakorlatos házban, ahová a gyermekeiket is elviszik. Lassan már harminc gyerek lesz, akik szüleik példája nyomán belenőnek az egyház életébe.

A fiam több mint húsz éve pap. Igaz, hosszú ideig szó sem volt arról, hogy pap lesz, bár nagyfiúként is járt ministrálni, együtt mentünk a templomba, de mindig valami olyan felé vonzódott, ami a természettel kapcsolatos. Szinte döbbenetként ért engem, amikor egy szép napon elém állt, még gimnazista korában, hogy ő pap szeretne lenni. Nem mintha nem örültem volna neki, csak úgy éreztem, hogy ez talán fellángolás, ezért arra kértem, hogy jól gondolja meg a dolgot.

Azt mondta: sokat gondolkodott rajta. Akkor megbeszéltük, hogy olyan sok mindenről kell egy papnak lemondania, hogy bizony nagyon meg kell fontolni azt, vajon lesz-e ereje mindig az igaz úton járva, tanúságtevően élni, mert ha nem ezt teszi, nincs értelme az egésznek.

A papszentelés valami mérhetetlenül nagy kegyelmekkel jár. Azt nem tudom leírni, azt át kell élni, hogy amikor az Úristen az én fiamat választotta szolgálatára, az milyen megindítóan nagy dolog, és végtelenül hálára kötelez. Ugyanezt érzem minden szentmisén, amikor látom azt, hogy a végtelen fölségű Isten leszáll a földre az ő imádsága, az ő kérése, az ő keze nyomán, az Úrfelmutatáskor.

A másik, amit valami végtelenül nagy dolognak érzek, hogy nincs az a hatalom ezen a földön, amely akkora lenne, mint amit az Úr Jézus adott a papoknak: az oldás és kötés hatalma. Oly nagyszerű lenne, ha minden ember átérezné, milyen jó dolog az, hogy a szentgyónás segítségével mindent lerakhat, amit elrontott, az Úr megbocsátja, és újra lehet kezdeni tisztán, jó szándékkal, Isten kegyelméből, egy szebb, jobb, felemelőbb életet.

A plébánián sok munka, gond halmozódik fel, és ha olyan gondok jönnek, amelyeket emberi erővel mi megoldani nem tudunk, akkor jön az imádság. Tudjuk, hogy az ima erejével Isten mindenkor meghallgat minket, segíteni fog, és érezzük azt a mérhetetlen sok kegyelmet, amelyben részesíti a fiamat, aki életét az Isten szolgálatának adta, s rajta keresztül engem is. Nos, így én is azt hiszem, hogy be tudom tölteni Isten segítségével anyai hivatásomat.

Osztie Zoltánné

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu