Üdvösség és gyógyulás

Gondolatok a betegek szentségéről

Az egyház Istentől eredő és Jézus Krisztusban példát nyert hivatása, hogy jelen legyen az ember számára, élete minden jelentős eseményénél rendelkezésére álljon. Ennek a közösségi jelenlétnek a megszentelő jelei a szentségek. A nagy életfordulók, kiemelkedő események során e szentségek nyilvánítják ki, hogy az embernek, egész életének - egyénként és egy közösség tagjaként is - köze van az Istenhez - mindaz, ami "idelenn" történik, szerves része az örök életnek. E szempontból nincsenek "hétköznapok".

Az apostoli egyházban alakult ki...

Jézus - nyilvános működése során - számos beteget meggyógyított, és e szolgálat folytatására szólította fel tanítványait, követőit is, akik "...sok beteget megkentek olajjal, és azok meggyógyultak." Az egyház gyógyító imádsághoz fűződő szolgálata az elmúlt századok során háttérbe szorult, ugyanakkor megjelentek - elsősorban a különféle szerzetesrendek sorában - az orvoslással, betegápolással foglalkozó keresztény közösségek, intézmények. Emellett mindvégig jelen voltak az egyház életében a betegeknek elsősorban nem a gyógyulására, hanem az üdvösségére tekintő jelek, ezek között is előkelő helyen a betegek kenete. Ez persze nem jelenti azt, hogy közvetlenül a szentség nyomán ne gyógyulhatna meg valaki, de ennek bekövetkezte az Isten különleges ajándéka, csakúgy, mint a (kézrátétellel történő) gyógyítás karizmája. Ez utóbbi is jelen van a mai keresztény közösségek körében, de ez sem "automatizmus", hiszen a csoda hatása könnyen "elmúlik", ha a gyógyult ember élete alapjaiban - belső, önmagához, másokhoz és Istenhez fűződő viszonyaiban - nem változik meg.

A(z akár gyógyulással is járó) betegek szentsége Krisztus tetteire tekintve alakult ki az apostoli egyházban, ahogyan erről Jakab apostol levele tanúskodik: "Beteg valaki köztetek? Hívassa el az egyház presbitereit, azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg őt olajjal az Úr nevében! A hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, és az Úr megkönnyebbíti őt, ha pedig bűnökben van, bocsánatot nyer. Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése." (Jak 14-16) Az, hogy a beteg ember a "szentségtől nem gyógyul meg", az nem a szentség "kudarca", hiszen annak nem ez az elsődleges rendeltetése. Jézus sem gyógyított meg minden beteget, aki a környezetében volt. Gyógyításaival Krisztus földi életében az Isten országának (helyesebben szólva: uralmának) nem időbeli, hanem tényleges közelségét akarta jelezni az ember számára.

A szentség a gyakorlatban

"E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!" Szent kenetről szól a szentség szövege, ezért - némiképp félreérthető módon - utolsó kenetként is emlegették/emlegetik. Azért félrevezetően, mert úgy tűnhet, mintha ezt a szentséget csak a haldoklók, az életük végén járók vehetnék fel. Ők is, illetve ők mindenképpen. De az egyház szorgalmazza, hogy a különféle, súlyosabb betegségben lévő, illetve az idős korú emberek is járuljanak a szent kenethez, amely abban az értelemben valóban utolsó, hogy lezárja az életünket befogadó egyház különböző beavató, megerősítő keneteinek sorát. Az első kenetet a keresztség szentségénél kapjuk, majd a következő a bérmálás szentségekor erősít meg a felnőtt keresztény életre. Utolsó megszentelésként tekinthetünk így a betegek kenetére, amelyet természetesen többször is fel lehet venni az élet során, ahogyan azt minden esztendőben ajánlja is az egyház. Minden évben egy alkalommal, hogy a szentség jel-értéke ne csorbuljon, és hogy ne váljék valamilyen babonás hit eszközévé, tárgyává. Természetesen kivételt jelent ez alól, ha valaki egy éven belül több alkalommal megbetegszik, vagy betegsége súlyosbodik. Ilyenkor természetes, hogy több alkalommal felveszi a szentséget, amely minden esetben az emberi élet nagy fordulópontjainak kísérője, beavató, megerősítő jele, így a betegségek fordulópontjaié is.

A fentiek értelmében félrevezető az a mondat, amellyel szinte kiszólásként lehet találkozni - akár filmekben, irodalmi művekben: "Hívjanak papot!" Jóllehet van alapja a gondolatnak, mégis leszűkíti a szentség jelentését az, aki ennek hallatán csak a közvetlen közeli halálra gondol. Ugyanakkor az is természetes, hogy a betegség - nyilván nem minden megfázás értelmében - valamiképpen a halál erőterében zajlik, felidéző jele az elmúlásnak, az esendőségnek, tehát nemcsak nem baj, hanem kifejezetten jó, ha betegségeink arra indítanak, hogy életünket a maga földi végességében, a hit távlatában, egy nagyobb összefüggés részeként lássuk.

A szentség és szavai elválaszthatatlan egységet alkotnak. A bűnbánat felindítása, majd az igeliturgia nyitja meg a szertartást: Krisztus szavai és az apostolok tanítása fölélesztik a beteg és a közösség hitét, hogy az Úrtól kérjék a Szentlélek erejét. Nem is elsősorban azért, hogy a beteg meggyógyuljon, hanem hogy betegsége egész rendeltetése: üdvössége javát szolgálja. Azért, hogy betegsége szerves része lehessen örök életének. És ha gyógyulása nem következik be, el tudja fogadni betegségét, mint olyat, ami hozzátartozik egyedi élete történetéhez. Így azonosulhat Krisztussal értelmet nyert szenvedésében.

Kísérje az eucharisztia...

A szentség kiszolgáltatása (amelyet csak pap végezhet) a következő: csöndben fölteszik a kezüket a beteg(ek)re, imádkoznak, ez jelenti a szentség saját Lélek-lehívását, epiklézisét. Ezt követi a megáldott olajjal való megkenés: a római rítusban a beteg homlokát és kezeit, keleten a test többi részét is megkenik.

A minden évben közösségben kiszolgáltatott betegek szentségének méltó helyszíne a templom, de a kórház és a beteg vagy idős ember otthona is. Ez utóbbi esetekben jó, ha a hozzátartozók vagy akik segédkeznek, találnak lehetőséget arra, hogy a beteg(ek) környezetét jelképesen előkészítsék a szentség számára. Ezért érdemes már a szentség kiszolgáltatása előtt felállítani egy kis asztalt, amelyre fehér terítőt borítanak, és az asztalra feszületet, gyertyát helyeznek. Ez - és más előkészületek - segíthetik a betegek közvetlen felkészülését a szentség fogadására.

Méltó, hogy a betegek szentségének kiszolgáltatását kísérje a húsvét szentsége: az eucharisztia. Egy haldokló ember esetében különleges jelentőséget kaphat, hogy élete nagy átmeneténél megjelenik Krisztus, aki a kenyérben és borban köztünk lévő testét és vérét utoljára útravalóként adja a búcsúzó embernek, mintegy a végső találkozás foglalójaként, ahol már nem színek alatt, hanem színről színre láthat az, akinek beteljesült az élete.

Szigeti László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu