Krakkói jegyzetek

A csehszlovák próféta

A lengyel lapok vég nélkül tárgyalják, hogy augusztusi látogatása három napját a Szentatya kizárólag Krakkóban tervezi tölteni. Legutóbb Zakopane polgármestere jelentette be: bizony ők is igényt tartanának a jeles vendégre. Minderről eszembe jut az errefelé közszájon forgó történet, amelyet a Szentatya visszaemlékezésének köszönhetünk. A hetvenes évek elején történt, hogy még krakkói érsekként és Karol Wojtyła néven - kedves szokása szerint - a Tátrában síelgetett. Hogy, hogy nem, bár ezt ő maga nem vette észre, önfeledt csatangolásában áttévedt az akkori Csehszlovákia területére. Útlevél, személyi igazolvány nem volt nála. Az éber csehszlovák határőrök elkapták, és tüstént megkezdték a kihallgatását:

- Neve?

- Karol Wojtyła.

- Állampolgársága?

- Lengyel.

- Foglalkozása?

- Krakkó érseke vagyok.

- Maga a krakkói érsek? Ha-ha-ha! Jó, hogy nem a római pápa!

Csend-élet

Egészen apró, XVII. századi barokk templom a Szent János utcában. Kolostortemplom, átjárással a Zofia Czeska anya által 1627-ben alapított Isten Szolgálóleányai Kongregációjának rendházába. Különös élmény elüldögélni itt, a fekete fátyluk rejtekében adoráló nővérek között. Ha éppen nem nyílik-csukódik a faragott ajtó, nem csoszognak öreges léptek a kockakövön, és senki sem izeg-mozog a nyikorgó padokon, térdeplőkön - vagyis a néhány perces szünetekben olyan a csend, mintha harangoznának. Lám csak, lám: nem csupán síri, süket, néma vagy beszédes csend létezik, de harangszavas is. Egyszerre belém villan Bella István gyönyörű, a nyolcvanas évek közepén publikált verssora (ha semmi mást nem olvastam volna tőle, e pár szavából akkor is tudnám, hogy jó költő): A csend, ha csend, konduljon hangtalan, de üsse át a földet harangnyelve.

Ahogy ezt papírra vetem, valahol fölöttünk megkondul a harang: délután négy órát jelez. Bronzos hangja hosszan kereng a boltíves mennyezet alatt.

Ócska eresztés

Egy harmadéves egyetemistánál vendégeskedem, s mert lelkes amatőr fényképész a jámbor, fotókat mutogat. Csekélyke száz-százhúsz természetkép után máris a portrék következnek. Mindjárt elsőnek egy reverendás kispap fényképét teszi elém, és büszkén közli, hogy ez a fiú évfolyamtársa volt a gimnáziumban, s jelenleg a poznani szemináriumban készül a papságra. Pár felvétellel később, a második kispapi portrénál csillogó szemmel bejelenti, hogy az illető a legjobb barátja a gimnáziumból, s most a tarnówi papnevelde lakója. Amikor a harmadik kispapról is megtudom, hogy egy volt gimnáziumi évfolyamtárs, nem bírom tovább, és magyar módra adva a vallási berkekben járatosat, hanyag eleganciával megkérdem:

- No, és ezt az egyházi középiskolát melyik szerzetesrend vezeti?

Elhűlve néz rám:

- Egyik sem. Én egy közönséges állami gimnáziumba jártam.

Megpróbálok levegőt venni.

- És a te osztályod hány kispapot termett?

Kissé szégyenkezve feleli:

- A miénk csak egyet.

Kis ügy, nagy ügy

Nem világrengető dolog, mégis feljegyzem: a téli olimpia kapcsán megjelent egy díszes kiállítású album, az újdonsült síugró fenomén, Adam Małysz tiszteletére - sok fényképpel és a huszonéves bajnok nyilatkozataival. Címoldalán csak annyi áll: Adam Małysz: Istennek köszönöm!

A magyar sportújságírók ezt - szigorúan szakmai alapon, persze - úgyis "elfelejtik" megírni.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu