A példázat

Későn érkezett haza, de még a gyerekek fektetése előtt. A fogadáson megivott bor zsongítóan áradt szét a testében, s ahogy kibújt az öltönyéből s a nyakkendő szorításából, egy rövid időre még belesüppedt az előszoba foteljébe, hogy rég nem érzett bódulatát kiélvezze.

- Miért nem öltözöl fel, így fázol meg - sürgött körülötte az asszony. Gy. futó pillantást vetett a feleségére, s hálásan vette tudomásul, hogy az asszony megérti őt, nem neheztel rá az állapota miatt, s talán még igazolja is őt abban, hogy mámora jogos jussa annak a hajszának, melynek hordalékával, új beosztásából adódóan, hónapok óta élt együtt.

- Apa, apa, mesélj nekünk - szaladtak elő a lakás hátsó részéből a gyerekek. Ketten voltak, két barnásszőke fiú, egy öt- és egy hétéves. Körültáncolták az apjukat, egyikük az ölébe ült.

- Hagyjátok most az aput - szólt a konyha küszöbéről az asszony - fáradt, és különben is, előbb vacsorázik. Gy. tétova, elhárító mozdulatot tett kezével, s hagyta magát vonszoltatni a gyerekeivel, akik fogták-húzták a karját, s vitték a gyerekszobába. - Majd később eszem - szólt vissza a feleségének -, csak előbb lefektetem őket. De hiszen még nem is mosakodtak - hallotta az asszony hangját a konyhából.

Hamar ágyba kerültek. A gyerekek pillanatok alatt pizsamába bújtak, Gy. úgy ahogy volt, ingben feküdt közéjük.

Általában könyv nélkül mesélt nekik, ha mesélt, s rendszerint saját iskolástörténeteit mondta el ilyenkor. Észrevette, hogy a gyerekek különösen tapadnak azokhoz a történetekhez, amelyekben az ő apjuk a főszereplő.

Most mégis másként döntött. Még mielőtt bevonultak volna a gyerekszobába, a férfi tekintete az előtér könyvespolcán a többi könyvtől méreteiben, borításában is elkülönülő Bibliára esett. Hirtelen elhatározással kikelt az ágyból, és behozta a könyvet a szobába. Megkereste Lukács evangéliumának 15. fejezetét, és olvasni kezdte a 11. vers sorait: "Egy embernek vala két fia."

Ezt a mondatot azóta tartotta ünnepélyesnek, egyszerű kijelentésében is megmagyarázhatatlanul szépnek, amióta behelyettesítette magát és két fiát a példázat kiinduló helyzetébe. Úgy olvasta a történetet, hogy azt a gyerekek is megértsék; a nehezebb nyelvi szerkezetet feloldotta, a szavakat, ahol kellett, kicserélte.

Bent a takaró alatt, lábukat apjuk meztelen combjaira fektetve, plafonra függesztett szemekkel hallgatták Gy. fiai ezt a nagyon régi, számukra mégis vadonatúj mesét a tékozló fiú történetéről. Minden erejével azon volt, hogy a Bibliának ezt a legismertebb, s kétségkívül egyik legszebb példázatát érthetővé tegye gyerekei számára.

Miközben a kicsik egymással versengve tettek kísérletet az apjuk magyarázatában még mindig talányosnak talált mondatok megfejtésére, Gy.-nek a tegnap este jutott eszébe. Felesége banánt hozott az aznapi vacsorához, s kisebbik fia szájába véve a banán végét, fogaival próbálta azt felbontani. - Apa is így csinálta - mondta, édesanyja rosszalló tekintetét látva.

Gy. megdöbbent. A mondat múlt idejű állítása zavarta meg. Egy olyan időt érzékeltetett ösztönszerűen a megfogalmazás, amelyhez ő már nem fog kötődni. Most mindez eszébe jutott és elérzékenyedett. Karjaival fiai feje alá nyúlt, úgyhogy azok teljesen elborították apjuk jobb és bal oldalát, és összegezte a történetet.

- Akkor értitek ugye? A fiatalabb fiú megbánta minden rosszaságát és hazatért édesapjához, aki szívesen fogadta őt, a nagyobbik ugyanakkor... - és itt megpróbálta kifejteni fiai számára azt, amire tavaly nyáron egy újvidéki pap hívta fel a figyelmét, hogy az elveszett fiú valójában nem a kisebb, a tékozló fiú volt, hanem az otthon maradt.

A példázatnak ez az eladdig nem hallott, újszerű értelmezése azóta is foglalkoztatta Gy.-t. Hogy lehet, hogy ez a csaknem mindvégig homályban maradt testvér egyszer csak előrelép, ő lesz a fontos az értelmezésben, mert neki is van "tette", legalább olyan világos, plasztikusan érzékelhető, mint a kisebbnek?

A fejtegetésnek ezen a pontján a nagyobbik mutatott érdeklődést. - Azért nem volt jó az otthon maradt testvér, mert nem örült annak, hogy az öccse hazajött? - kérdezte felélénkülve. - Azért! - kapott a szón nekipirulva az apja, - meg azért, mert kételkedett az irányában megnyilvánuló szeretet mélységében, holott erős volt az a szeretet, meg azért - ismételte magát -, mert képtelen volt megérteni az apja érzelmét, lélekben számító, hideg emberré vált. Ugyanakkor - bizonytalanodott el - ő mindvégig az apja házánál maradt, és minden rábízott munkát elvégzett.

Most mindhárman elhallgattak. Gy. tudta, hogy mondatainak csak egy része talált el fiai értelméhez, de anynyira összeolvadtak a példázat fejtegetésében, hogy ezzel most nem is igen törődött. Az előbb még könnyűnek és kiélvezni valónak talált mámor most már fokozatosan nehezítette el a testét, lehúzta szempilláit, és jótékony csöndet parancsolt rá. Csak hosszú idő után szólalt meg, még mindig a bibliai testvérekre gondolva.

- Nehéz és szép történet - tagolta lassan -, mert lehet-e elítélni a tékozló fiút hazatérése pillanatában, és lehet-e mindenestül elmarasztalni a szavában háládatlan, de munkájában alázatos testvért. Melyiküknél az igazság?

Ekkor már nagyobbik fia aludt, kint a konyhában az asszony elkészítette Gy. vacsoráját, és lefekvéshez készülődött. Nem is számított válaszra, szinte magának tette fel a kérdést. De a kisebb fiú még ébren volt, meghallotta őt, és válaszolt: - Az apánál.

Gy. Szabó András

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu