Új hang

Anyuval titokban

Gondolatban gyakran kalandozom, leginkább a gyerekkoromba szeretek visszamenni. Ilyenkor a kislánykoromban megtörtént jeleneteket élem át újra. Nyugodt, békés, boldog pillanatok ezek, egyetlen mai élményhez sem hasonlíthatók. Szükségem van rájuk, ma is ezekből építkezem.

Sokszor érzem, hogy Anyu ölében ülök. Nagyon jó ott ülni, puha és biztonságos. A bőrének anya-illata van, senki másnak nincs ilyen. Szeretem ezt az illatot, néha még ma is érzem. Sokan vannak körülöttünk, mindenki ismerős és családtag. Beszélgetnek, nevetgélnek, nekem pedig semmi dolgom. Eszegetek, nézelődöm, boldog vagyok.

Látom azt is, ahogy Anyu reggelente öltözködik. Pislákoló szemekkel figyelem az ágyból, ahogy fölveszi a harisnyáját és igazgatja a szoknyáját. Nincs benne álmosság, és nem lázad, hogy megint reggelit és tízórait kell készítenie. Szépek a reggelek. Nem izgulok a nap miatt, nem sajnálom, hogy olyan korán föl kell kelni, és nem aludhatok tovább. Egyszerűen reggel van. Anyu segít felöltözni. Bár már rég menne egyedül is, vele sokkal jobb. Szép idő van odakint, Anyu megengedi, hogy térdzokniban és szoknyában menjek oviba. Szeretek ebben lenni, így csinosnak érzem magam.

Anyu gyakran magával visz a városba vásárolni és ügyeket intézni, ilyenkor mindig betérünk a "Patyolatba" és a "Csemegébe". Itt megkérdezi, hogy szerintem melyik szalámiból vegyen. Jó, hogy ad a véleményemre, remélem, majd a többiek is örülni fognak a kiszemelt fajtának. A boltból kifelé menet, a büfében választhatok valamit enni és inni. Ezt a lehetőséget mindig muszáj kihasználnom, mert itt olyan varázsos az uzsonna. Kisüveg üdítő és valamilyen süti: ez az igazi! Bárcsak sose lenne vége ezeknek a délutánoknak! Nem sietek: élvezem, hogy sűrű ködbe keveredünk, és órákig tart, amíg hazaérünk.

Szeretem a családi vacsorákat is: elképzelhetetlen, hogy ne együnk együtt. Ez kell, e nélkül nem este az este. Kitalálósdit játszunk a bögrékkel, kinek melyik mese van rajta. Tele van az asztal, a literes tej zacskója hatalmasnak és kifogyhatatlannak tűnik.

Mostanában gyakran gondolok az időre. Az életre, hogy olyan különös és szomorú. A családregények is elszomorítanak, mert olyan kiábrándítóan egyértelmű bennük az elmúlás. Tényleg létezik elmúlás, már érzem. Régen nem hittem el, hogy megérem a felnőttkort, olyan elképzelhetetlennek tűnt. Távoli jövőnek. De eljött ez is: a gyerekkori élmények ma - akármennyire is fiatal vagyok - a múlthoz tartoznak. Anyunak még sose köszöntem meg - legalábbis szóban nem - hogy pont olyan édesanya ő, amilyennek lennie kell. Gondolatban, titokban azért már sokszor elmondtam neki, remélem, ezt ő is érzi. Szerencsére még mindig velünk van, nem is akárhogy. Épp ma küldött a rokonokkal egy csomó ennivalót, nehogy éhezzek. Almás palacsintát is sütött, tudja, hogy mennyire szeretem. Azért velem együtt ő is egy kicsit megváltozott az idők folyamán. Amióta menyasszony vagyok, észrevétlenül viszszahúzódott, most már a háttérből segít.

Nehéz lehet egy édesanyának elengedni a gyermekét. Néha Anyu is biztos szomorkodik, hogy már nem ülök az ölében, hogy nem figyelem, ahogy reggelente öltözik, és hogy csak néha járunk együtt vásárolni. Kárpótlásul - amikor tehetem - sietek haza hétvégenként, ő pedig nagyon vár. Kényeztet a finom főztjével, óvatos, de határozott tanácsokat ad, és velünk együtt készül a jövőnkre. Gyakran kérdezgetem arról, hogy hogyan kell egy gyereket jól nevelni. Mert az biztos, hogy ő jól csinálta, és én is valahogy így szeretném. Anyu ilyenkor csak mosolyog, és azt mondja, majd minden jön magától.

Békési Erika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu