Magyar földről Székelyföldre

Romániában még mindig hátrányt szenvednek azok, akik megvallják magyarságukat

A sokat szenvedett erdélyi magyarság számára nagy jelentőséggel bír a státusztörvény. Elsősorban nem azért, mert Magyarországra jöhetnek dolgozni, mint amire egyes hazai politikai erők igyekeznek kihegyezni a nemrégiben hatályba lépett törvényt, hanem azért, mert az a kis igazolvány hivatalosan is kimondja, a tulajdonosa - bármely államnak is a lakosa - magyar nemzetiségű. És azoknak az embereknek, akiknek eddig csak szenvedést okozott a származásuk, ez nagyobb kincs bármely forinttal kifejezhető kedvezménynél. Nyolcvankét év után ismét úgy érzik, törődnek velük is, akik elszakadtak az anyaországtól. Antall József sokat emlegetett kijelentése - hogy a tízmilliós Magyarország kormányfőjeként lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének érzi magát - került most megfogható közelségbe.

Rövid székelyföldi tartózkodásom alatt ismét alkalmam volt látni a helyiek ragaszkodását anyanyelvükhöz, kultúrájukhoz, hitükhöz és szülőföldjükhöz. Érezhető volt az a mélyről sugárzó erő, amely megtartotta ezt a közösséget istenhívőnek, magyarnak és embernek, minden megpróbáltatás ellenére. Kézdivásárhely tőszomszédságában, Gelencén, a történelmi Magyarország határától néhány kilométerre fekvő faluban majdnem mindenki magyar. Az a néhány román is, aki beházasodott a közösségbe, megtanulta a helyiek nyelvét. Meglepő, de azt mesélik, hogy a falu lélekszáma nem csökken, hanem emelkedik, sokan a városról falura költöznek, mert ott könnyebb a megélhetés. A környéken a legtöbben gazdálkodásból, fakitermelésből élnek.

A nyugati kereszténység egyik legkeletibb településének gyönyörű Árpád-kori temploma van, melynek a felújítása nemrég fejeződött be. Az újraszentelést követő ünnepi ebéd után elindulok körbenézni a faluban. Apró, rendezett házak sorakoznak szorosan egymás mellett, egyiket-másikat gyönyörű székelykapu díszíti. A dermesztő hidegben lovas kocsik és szánok suhannak a szűk utcákon. Az egyik szánhajtó hív, üljek fel a bakra, de elszalasztom ezt a nem mindennapi lehetőséget, gyalog folytatom az utamat. Igaz, nem sokáig, mert behívnak az egyik házba. Etelka néni, a fia és az unokája szívből jövő szeretettel fogad. Még le sem vetem a kabátomat, máris a státusztörvényről beszélnek. Romániában még mindig hátrányt szenvednek azok, akik megvallják magyarságukat, ennek ellenére mielőbb szeretnének magyar igazolványt. Etelka néni - aki Románia közepén nem sokkal többet beszél románul, mint e sorok írója - katonadalokat kezd énekelni, majd mesél megpróbáltatásairól, melyek magyarsága miatt érték. A fia hozzáteszi, bármi is történjék velük, a nyakas székelyekben nehéz eloltani a tüzet. Felidéződik bennem a templomszentelőn felzengett székely himnusz. Ezekben az emberekben, úgy látszik - és remélhetőleg így is van - inkább az élni akarást, mintsem az elkeseredést szította fel a keserű mondat: "maroknyi székely, porlik mint a szikla".

Bugnyár

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu