Etetések és hazugságok

Azt mondják, egy fél pohár vízre kétféleképpen lehet tekinteni. Van, aki bosszankodik, hogy a pohár félig üres. Olyan is van azonban, aki örül, hogy szerinte a pohárban lévő - nem is kevés - vízzel szomját olthatja. Nem tudom, a tisztelt Olvasó melyik típusba tartozik, magamon azt tapasztalom, hol ebbe, hol abba. Mindenesetre olykor-olykor érdemes rádöbbenni mindarra, amink van - ahelyett, hogy azon sopánkodnánk, amink nincs.

Jó barátom gyakran ismételgetett figyelmeztetése, amikor baráti társaságban apró-cseprő gondjaink miatt panaszkodunk: "A harmadik világ egy szem rizsen tengődik". Igen, amikor saját "hatalmas problémáinkon" rágódunk, néha nem árt arra gondolni, hogy vannak, akiknek a mindennapi kenyér sem adatik meg. A statisztika szerint ma a világon minden harmadik másodpercben éhen hal valaki. Döbbenetes belegondolni: azalatt, amíg kimondom, hogy "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma", egy ember meghalt, mert nem adatott meg számára a napi betevő kenyér.

Ezekben a napokban rájuk, az éhezőkre is gondolunk, valamint mindazokra, akik az éhínségek megszüntetésén fáradoznak. Ugyanakkor azt is tudom, hogy Ön, tisztelt Olvasó vagy én, személy szerint a saját éhezőinkért tehetjük a legtöbbet. És itt nem csupán a korgó gyomrúakra gondolok. Rájuk is persze, de abban is bizonyos vagyok, hogy valamire minden ember éhezik. Ha kenyérre nem is, odafigyelésre, szeretetre, törődésre, emberi szóra mindenképpen. Nincs arról statisztika, évente hányan éheznek és hányan halnak meg lelki alultápláltságban. Erre legfeljebb következtetni lehet, ha szétnézünk magunk körül. Ha számba vesszük, mennyi mesterséges szeretetpótlékot használnak embertársaink - és olykor mi magunk is.

A lelki és a szellemi éhezőkért igenis tehetünk valamit. Jézus azt mondja, "boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele" (Mt 5,6). Igen ám, ha tudják, hogy kitől várhatják az igazságot. A valódit, az egyetlent. Óriási a felelősségünk: ha mi magunk nem lakatjuk jól a körülöttünk lévőket, megteszik majd mások.

Kétezer-kettőt írunk. Tűnőben van a tél, közeledik a tavasz. Az áprilisi szeszélyes időszak mindinkább a nyakunkon van. Egyre több igazsághirdető lép fel, és próbálja meggyőzni az éhezőket, hogy az általa adott tápláléknál nem találnak jobbat. Egyre több önjelölt mesterszakács próbál mindannyiunk szája íze szerint főzni. Egyre több "mesterpék" gyúrja - Gárdonyi szavaival élve - az igazság egy szem búzájából a hazugság kenyerét.

Tetszetős, pompás, csillogó étkek kerülnek az asztalra; egymást érik a kenetteljes levelek, tiszteletteljes nyilatkozatok; simulékony bólogatás mellett megértő mosoly játszik a felszolgálók arcán.

Azt mondják, aki szereti a virslit, ne nézze meg, hogyan készül, ám a figyelmes vendég még a tálalásnál is észreveheti, hogy nincs minden rendben a konyha körül. Az asztalon álló hűsítő, édes parfétortából ugyanis kilóg a szőrös, szutykos lóláb. A pincérek mosolya mögül kihallatszik az összepréselt fogak között sziszegő szitokáradat, a konyhai zajból a vendégeket megvető, lenéző mondatok szűrődnek ki - az ételeket ízlelve pedig kiderül, hogy fűrészporízű, mesterséges ételfestékkel bepingált moslékot kellene jó étvággyal elfogyasztanunk.

Boldogok, akik éhezik az igazságot, és talán még boldogabbak, akik tudják, kitől várhatják éhségük csillapítását. Az igazsággal táplálókat és a hazugsággal etetőket csak gondos ízlelgetéssel, körültekintő kóstolással lehet megkülönböztetni egymástól. Ha pedig sikerült, ne restelljük figyelmeztetni asztalszomszédainkat is. Van még rá időnk. De vajon van-e hozzá bátorságunk?

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu