Gyertya-fény

A palócföldi Szarvasgede templomának oltárképe Máriát mutatja - gyertyával. A belépő a Gyertyaszentelő Boldogasszonyra gondol. Asszonyunk Mária tisztulatjára - amint régiek emlékezetében élt. A találkozásra, amikor (Lukács evangéliumában) Jézust a törvény előírásának megfelelően az Istenanya bemutatta a templomban. (Fontos adat: nálunk a Szabolcsi zsinat e napot 1092-ben a kötelező ünnepek sorába vette.)

Titok és fény övezi az órát, amikor a bemutatáskor Simeon karjába veszi a Gyermeket, elmondja énekét, amely az Üdvösségről szól, s hogy világosság lesz és dicsőség, "akit most látnak szemei".

Jelkép-rendű az említett barokk oltárkép. A gyertya "égi" tárgy (kiemelve a profánumból) már a kereszténységet megelőző időkben: elköltözöttek sírján gyújtották meg (antik költők sírverseiben fölragyog). Majd Krisztus megváltói életének liturgikus tiszteletében kapott helyet, jóllehet először kicsit vonakodva s óvatosan temetéskor, mártír-sírokon a IV. századtól, aztán egyszerre "meghódította" a szentélyeket; felragyogtatta az Arcot, a hívők kezében a vándorút-jelképű körmeneteken s mindmáig ott oltárainkon. Metaforák "teste" lett a gyertya. Lángjával önmagát emészti, fénye korszakokba hajlik át, vissza az időben, azonosul a világossággal, amely Isten alkotása; Ő hívja és küldi a fényt, és az engedelmeskedik neki. Jel, amely láthatóan megmutat valamit a Teremtőből, hirdeti dicsőségét. Ruházat, amelybe Isten öltözik: a fény, mint köntös, úgy fog körül - mondja a zsoltáros. A sok szimbolikus leírás között a Bölcsesség könyve alkalmazza a fényt elsőnek az isteni lényeg kiemelésére, így aztán a sejtelmes felirat egy-egy Mária-képen, melyen a Gyermek is jelen van, e lényeg ikonográfiai szemléletének értelmezhető: "Az Anya ölén ül az Atya Bölcsessége." A beteljesedett Ígéret, aki világosságot hirdet a nemzeteknek. Az orvos-evangélista könyvének énekei ezért már gyerekkorában felkelő Napként köszöntik Jézust. Jóval korábban Izaiás így ír: "A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát..." S a himnológia jelese, a IV. századi költő, Prudentius hajnal-ébredése fakad dalra. "...jő a fény, a lelkek ébresztője már Krisztus, bennünket élni hív."

Az ünnepben egyesül az anyai szív és a fényöröm, a létet hirdető, s ha tartóra kerül a gyertya, a fény-kereszt természete sem hiányzik; a határt jelzi az e világi múló gyönyörűségek, s az odaáti szellemi örökség között, amint Alexandriai Kelemen, a Szőnyegek (Sztrómata) III. századi szerzője értelmezi. A mennyei honban nagyobb az értéke a fénynek, a gyertyatartónak; földi vándorlásunk idején a kereszt a határ a régi és az új közt. Mintha ezt is sejtetné Simeon, az agg, próféta-lélek Jeruzsálem templomában a bemutatáskor, amikor nyugtalanul hallják a falak is halkan éneklő szavait: Ez sokak romlására és sokak feltámadására... jel lesz, amelynek ellene mondanak, a te lelkedet... tőr járja át...

Majd fényre kerülő titkos gondolatok, a fel nem fogható szent és gyatra elképzeléseink ellenfeszülésében, melyet csak az alázatosság erős áramköre képes feloldani...

A gyertya: Krisztus-szimbólum. Viasza (anyaga) a Fiú emberi természetére utal, fényessége a lángnak istenségére, de lehet nemes cselekedetekben tündöklő hit-jelkép, Szent Pál-i figyelmeztetés: a hit cselekedetek nélkül halott.

Hazai műveltségtörténetünkben a Pray-kódex tanúsítja: Gyertyaszentelőkör először a tüzet áldották meg, s erről gyújtották meg a gyertyákat. Szkárosi Horvát gúnyolódott, látva a szentelt gyertyát. Az igazán református irodalomtörténész, a XVIII. századi Bod Péter viszont teljes megértéssel kommentálja azt, amit a neves középkori liturgikus: Durandus kifejtett a gyertyaszentelésről: "...a meggyújtott viaszgyertyákkal intetnének meg a keresztyének arról, hogy az ő hitek jó cselekedetek által világosodjék, hogy követnék az öt eszes szüzeket, akik meggyújtották lámpásaikat, hogy a Krisztusról emlékeznének meg, akit Simeon és Anna világ világosságának neveznek. Így ezért a gyertya a Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, istenségét a világosság ábrázolja." Az egyház "emlékeznék meg a Szűz Mária tisztaságáról, aki megtisztulás nélkül nem szűkölködött, hanem világított az emberek között, mint az égő gyertya."

A szarvasgedei kép ismeretlen mestere talán ismerte a Transsylvania leírójának iménti elmélkedését, s kitekintve az ablakán nem az alkony fénykeresztjét látta-e, s a hajnalét, melyet az üdv szerzője egykor jelként hagyott a világnak?

Kép és szöveg: Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu