Jegyzetlap

Az idei parlamenti választásokra lélekben is föl kell készülnünk. Nem túlzás azt állítanunk, hogy a 2002-es választások alapjaiban határozhatják meg a magyarságnak, szellemének és a magyar kereszténységnek talán a puszta létét, nemhogy a fejlődését. Gondolkozzunk el azon, kire, kikre kell igent s kire, kikre nemet mondanunk. Jó volna mindenkire igent mondanunk, de akkor ennek nem választás volna a neve. Választani annyi, mint a vagy-vagyot vállalni, vagyis nyíltan elutasítani valakiket, valamit. Magam Thomas Merton elmélkedései között rábukkantam egy olyanra, amely a személy "Belső magány"-át hozza összefüggésbe az egészséges társadalommal. Így írt a már elhunyt trappista szerzetes: "Ha az emberi társadalom helyesen tölti be rendeltetését, akkor tagjai folyamatosan növekedhetnek egyéni szabadságukban és személyes függetlenségükben. S minél jobban növekednek" - hitben, létföltételeikben, képességeikben - "és fedezik föl... személyiségük titkos forrásait, annál inkább járulnak hozzá az egésznek életéhez, jólétéhez. A magány ezért épp oly fontos a társadalomnak, mint a csönd a beszélőnek, levegő a tüdőnek, élelem a testnek... Az a közösség, amely az egyedek lelki magányát meg akarja szállni, le akarja rombolni" - a hazugságaival, erőszakosságával, romlottságának terjesztésével - "a személyek lelki fulladását tervezgeti s okozza."

A magány azért nélkülözhetetlen a társadalomnak, mert a személyeinek is az. Ha a társadalomnak nem fontos, ami a személyeinek, akkor hatalmi csoportjai elárulják, amit nem nagyon szeretnének: se nem ismerik, se nem becsülik azokat, akiknek vezetésére törnek; el akarják kábítani az embert céljaik eléréséhez, azt sugallva, hogy ne adjon a tényekre. Az ép ember ezzel szemben ösztönösen is egyensúlyra törekszik magánéleti és közéleti érdekei között, mindkettőben magát akarja megélni, egyikben készül föl a másikra, megköveteli magának, s magadja másoknak a kibontakozáshoz szükséges magányt, azaz a személyi szabadságot. "A csökkent értékű személyek" - megfosztva belső biztonságuktól - "nem fogják tudni az érzéketlen hatalom nyomása alatt, mit adjanak másoknak, s mit várhatnak maguknak." Az ép személynek föl kell fedeznie, tudnia kell, mi jár neki, s mit kell kötelességeként nyújtania másnak. De abban a társadalomban, amely a személyiséget mellőzi, elködösíti és megrövidíti, az emberek sosem fogják megtanulni, hogy szeretniük kell egymást, és nem mindegy, hogyan; a szakszervezetek mindent a fülükbe súgnak, de ezt az egyet soha.

A belső magány oly fontos az önmagára ismerő embernek, tehát a társadalomnak, hogy ha végképp elsikkad az életéből, föllázad, és "hamis magányt" keres magának. A hamis, mindenféle lélek- és szellemellenes kacattal eltelített magányt előbb-utóbb meggyűlöli a torzulásra kényszerített személy, és "úgy áll bosszút a társadalmon, hogy önmagát edzi és élesíti fegyverré... Az igaz magány alázatos, ezért gazdagít. A hamis magány gőgös, elszánt, ezért pusztít." A hamis magány keltett illúziókba ereszti gyökerét. A bűnrészes média, valamint a túltermelő-, a reklám- és az örömipar hizlalja ezeket az illúziókat: olyan tárgyak tömegét veti az ember elé, amire ugyan vágyhat, de sosem fogja megszerezni, legföljebb a töredékét, s abba is belerokkan. Amit a frusztrált, hamis magányú ember nem szerezhet meg, azt gyűlölni fogja, amit pedig megszerezhet, elunja; általános kifosztottságában a társadalom örök elégedetlenje, élő bombája lesz. "Az igaz magány figyelmessé tesz. A hamis magány acsarkodóvá."

A polgár, a közember termékeny magánya "megtisztítja a lelket, nyitottá teszi a ťtöbbiekŤ felé, ráébreszti, hogy csak nagylelkűen közeledhetik másokhoz". Kívánni fogja, hogy együtt legyen. A hamis magány az eszement gőgjével akar kitörni, hogy birtokolja, amit eddig nem bírhatott. Az ilyen "nem tisztel senkit és semmit, magát sem,... s míg azt sulykolja magának, hogy őt csak megvetni lehet, megvet mindent és mindenkit... Magányát mind több rablással, félrevezetéssel, ál-világgal, ál-élettel rakja meg, elragadja, ami a másé is lehetne, mivel nem viseli el a látványt, hogy bármi másé is legyen." Az igaz magány megszelídít. A hamis magány szörnyetegeket nevel.

"Ha Isten igazságosságában" azt akarja, hogy föltáruljon egy társadalom nyomora, lepleződjenek le a bűnei, megengedi, hogy ilyenek kezébe kerüljön a hatalom. A gőg magányosai az eszményi zsarnokok, akik hétköznapias külsőben, rezdületlen arccal, takargatva igazi érdekeiket tönkretehetnek családot, közösséget, nemzetet, harcra uszítva mindenkit mindenki ellen. Városok romhalmazai hirdethetik a nyomukban, milyen is az "Istentől elszakadt s elszakított ember üressége és lealjasodása." Az embert önmagától is csak Isten mentheti meg. Ezért azok kezébe kell szavazni a politikai hatalmat, akik Istent félik, az embert tisztelik, s valamiképpen bírják a "benső magány" külső, nemes eleganciáját is.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu