Bárány Tamás

Az új színigazgató

Abody Bélát 1971. április 20-án, déli egy órakor kinevezték színigazgatónak. Kettőkor csengett a telefonom.

- Halló, Tamás? Itt Abody. Szeretettel köszöntelek, úgy is, mint a Vidám Színpad új igazgatója.

Nevettem.

- Ne nevettess, Béla. Itt a szumátrai király. Örülnék, ha beszámolnál idegállapotodról. Különben hogy vagy?

- Kérlek, szeretettel, felség, jól. És ha igent mondasz, még jobban leszek.

- Mire mondjak igent? - kérdeztem, még mindig hitetlenül mosolyogva.

- Hogy darabot írsz patinás műintézetemnek. Ugyanis veled szeretném nyitni az új évadot.

- De hát hagyd már abba ezt az idétlenkedést, Béluskám!

- Kérlek - dörrent az akkor már a rádióból és televízióból országosan jól ismert, jellegzetes, brummogó basszus -, fáradj be holnap Révai utcai kis irodámba, s akkor majd meglátod, hogy komolyan beszélek. Hányra várhatlak?

- Tizenegyre - mondtam tétován; a dolgot kezdtem egy kissé komolyabban venni - és mégis, mire gondolsz?

- Vígjátékra, csakis! Nem brettli kell, hígvelejű bohózat, az van elég a raktárban. Igazi vígjáték kell, mosollyal és könnyel, és elárulhatom: az sem árt, ha emlékeztet az irodalomra.

- Egyelőre nincs ötletem, öregem.

- Kitűnő! Akkor ezt ígéretnek veszem. És holnap tizenegykor várlak, a színház teljes stábjával. Itt lesz Horváth Tivadar is, darabod dezignált rendezője. Ja, és még egy! Az elkészült darab legkésőbb július 15-ére kell, augusztusban kezdjük már a próbákat. De most már nem is zavarlak, hagylak töprengeni a témán! Viszlát, Tamásom. És kérlek, ne feledd a világért sem: holnap délelőtt pontosan tizenegykor!

És kattant a telefon.

Csakugyan nem volt egy fia ötletem sem, ám van abban valami hízelgő, ha egy vadonatúj színházi vezetés éppen az ember darabjával akarja a munkáját elkezdeni... Hát nézzük csak: mit is tudnék fölkínálni nekik?

Másnap, ha már megígértem, természetesen bementem a színházba, és elmeséltem három-négy régebbi tervemet, novellámat, darab-embriómat. Csak fejüket rázták. Végre egy madár nemlátta ötletet is kicsalogattak ódzkodó fantáziámból; akkor végre feltündököltek a tekintetek.

- Ez az, Tamásom! - dorombolt Abody hangja. - Most akkor mindjárt meg is írjuk a szerződést, az előleg megy a Művészeti Alaphoz, mi pedig várunk téged július 15-én, az elkészült darabbal!

Miért mesélem e történetet ilyen részletesen? Mert ha valamit nehezen, sőt egyre nehezebben viselek, az a szavak, ígéretek devalvációja, amely manapság oly általánossá lett mifelénk, mint nyáron a kánikula. Mindenki ígér - hivatal, lakatos, kőmíves, motorszerelő, szabó és varrónő -, és mindenki tudja: ígérhet bátran bármit, úgysem tartja meg...

Amikor erre vagy húsz esztendeje ráébredtem, elhatároztam, hogy csak azért is! És azóta csaknem rögeszmésen ügyelek rá, hogy álljam a szavam; ilyen csodabogárnak is csak kell lennie... Egy emberöltő alatt e rögeszmém, úgy tetszik, elhíresült a szakmában.

Íme, a bizonyság rá:

Hetvenegy nyara. Július. Eszelős forróság; egy ország piheg a vizek partján. Pest a párolgó aszfalt városa. A színházakban mély csend, homály, némaság. A Vidám Színpad épülete is üres, csupán a portás bóbiskol forró fülkéjében.

Hirtelen nyílik az ajtó, belép Abody Béla. A portás rámered.

- Mit tetszik itt keresni ilyenkor, igazgató úr?

Abody lehajol a szűk kis fülke ablakához.

- A szobám kulcsát kérem. A nyitó darab szerzőjét várom, az elkészült szövegkönyvvel.

- Most? - szörnyülködik a portás. - A nyári szünet kellős közepén?!

- Július 15-e van? - kérdi vissza Abody. - Helyes. Akkor mára ígérte. - És indul a lift felé.

Negyedóra múltán kopogtatok ajtaján. A szülő is ember című vígjátékom kéziratával.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu