Szalay Mária

A vigasságról és a farsang lélektanáról

(avagy arcainkról és álarcainkról)

A farsang évente visszatérő időszak, amelyben önfeledten, a vigasságnak, az örömnek próbálunk élni. Tudatosan, vagy néha kevésbé tudatosan, a bennünk munkáló vágyainkat szeretnénk ilyenkor - a vízkereszttől húshagyó keddig tartó napokban - megvalósulva látni.

Pszichológiai szempontból tekintve - a bálok, a mulatságok, a vigasság mellett - a farsang gondolatkörébe tartozik önmagunk felszabadultabb megmutatásának, de némileg elrejtésének is a vágya. Farsangi mulatságaink tartozéka a jelmez és az álarc. Kultúrtörténeti és fejlődés-lélektani szempontból is érdekes ez a jelenség. Mágikus erőt tulajdonítunk az álarcoknak, a jelmezeknek. Egy kicsit azzá akarunk válni, amit magunkra öltünk.

Mindnyájunkat a saját vágyvilágunk motivál. A kisgyerek felveszi az anyja ruháját, a kisfiú belelép az apa nagy cipőjébe. Ilyenkor azt gondolja a kislány, hogy ő tényleg a mama, a fiú pedig, hogy ő tényleg a papa, s megpróbálnak úgy is viselkedni. Kicsit így vagyunk a jelmezeinkkel is. A vágyaink "báloztatják" velünk ezeket a jelmezeket, hiszen egy kicsit mások szeretnénk lenni. Hiszen jó lenne sokszor erősnek látszani, elrejteni a gyengeségeinket, a nem megmutathatónak vélt oldalainkat, azt gondolva, hogy sokkal pozitívabban értékelne minket a környezetünk, ha mi olyan szépek lennénk, mint amilyenné a jelmez varázsol.

Ugyanakkor a jelmez meg is véd. Abban a pillanatban nem ér a nevem, és akit a jelmez megmutat, annak a nevében cselekszem. Tetteimért nem én felelek, hanem az, akinek látszani akarok.

Viselünk-e álarcot a hétköznapi életben? Vagy pedig egyszerűen csak arcaink vannak, amelyek mind rólunk szólnak, és a helyzeteknek megfelelően képessé tesznek arra, hogy a másik emberrel kapcsolatba lépjünk? A különböző helyzetekben másként viselkedünk. Mi magunk vagyunk mindig, arcaink nem mindig szükségképpen álarcok.

Előfordul azonban, hogy hétköznapi álarcaink kifejezetten a másik megtévesztésére szolgálnak. Amikor valaminek a látszatát akarom kelteni, tudva, hogy az tőlem teljesen idegen. Előnyt szeretnék elérni, vagy azt, hogy megfeleljek a környezet elvárásainak. A hétköznapi életben az álarc kifejezetten veszélyes. Rádermedhet az ember arcára, és akkor a személy elveszti a kapcsolatát belső lényegével. Mert hiszen az ember személyisége legmélyéből meríti önmagát, azt juttatja érvényre a különböző élethelyzetekben. Ennek pedig az a feltétele, hogy a megmutatott arcaink valóban hozzánk tartozzanak.

Nehezen nézünk szembe önmagunkkal. Nem könnyű elfogadni önmagunkat és korlátainkat. Senki sem tökéletes születése pillanatában, de a személyiségünket valamiképpen ki kell bontakoztatnunk, meg kell valósítanunk, fel kell fedeznünk a magunk talentumait, és a talentumainkat kamatoztatni kellene.

Az emberi élet első időszakában ez úgy történik, hogy nevelnek bennünket. Tizenéves korában az ember megpróbálja az értékeket felfedezni és figyelmét saját magára fordítani, hogy a talentumai után kutasson. Megtapasztalja, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog. Az értékek mellett a határokat is figyelembe kell venni. Márpedig emberi gyengeségből csak a jót, a tökéleteset szeretnénk elfogadni. Azt, ami könnyen, erőfeszítés nélkül széppé és értékessé tehet minket a külvilág számára. Az, hogy el tudjuk-e fogadni önmagunkat, teljesen attól függ, hogy milyen az Istennel való kapcsolatunk. Tudjuk-e olyan szemmel nézni magunkat, mint ahogyan a Teremtő, Elfogadó és Szerető Isten tud minket nézni. Ahogy ő itt és most elfogad engem a korlátaimmal, a lehetőségeimmel, a pillanatnyilag megvalósuló önmagammal, vagyis amilyen vagyok. Képes vagyok-e én ezt a szeretetet úgy viszonozni, hogy szeretettel elfogadom magam, mint a kibontakozás lehetőségét?

Meddig nevelhető az ember? Amíg él! Amíg önmagával, a környezetével és természetesen az Istennel aktív kapcsolatban van. Az ember alakítható, bár a nagy változás fiatalkorban könnyebb, hiszen az idősebb ember szokásrendszere már megszilárdultabb. Karakterisztikusabbak vagyunk felnőttkorban, de soha nem késő! Nem lehet elég korán kezdeni, és soha nem késő elkezdeni, hogy szokásrendünket megváltoztassuk, értékeket fogadjunk el, és aszerint alakítsuk az életünk további részét.

Visszatérve a farsanghoz, sőt már előre tekintve a közelgő böjtre is, érdemes önismeret céljából elgondolkodni azon, milyenek is a mi vágyott jelmezeink, vágyott arcaink? Milyenek azok a jelmezek, amelyeket soha nem vennénk fel? Milyenek azok az álarcok, azok az arcaink, amelyeket soha senkinek nem szeretnénk megmutatni? Mert akár azokkal a jelmezekkel és arcokkal szembesülünk, amelyek az ideált képviselik számunkra, akár pedig azokkal, amelyeket semmiféleképpen nem akarunk magunkra ölteni, mind a kettő rólunk szól.

Hamar elmúlik a hangos vigasság időszaka. Utána egy sokkal csendesebb idő következik, amelyben az igazi ideálkép felé vezető úton az önvizsgálat sok értékes információt adhat számunkra. Nekünk, keresztény embereknek nagyon nagy ajándékunk van: Jézus Krisztus, aki Megváltó, ugyanakkor egy teljes értékű emberi életet is élt elénk. Ő keresztény örömünk és reményünk forrása.

Nem az ő életét kell megvalósítanunk, hanem a miénket, és önmagunkból a saját talentumaink szerint kell kidolgoznunk egy életen át ennek a Krisztus-arcnak a ránk eső vonását.

(A szerző pszichológus, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola és az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanára.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu