Ostrom-emlékek

A februári hó számunkra - akik fölött észrevétlenül elsuhantak az elmúlt évtizedek - nemcsak a tél végét jelenti. Gyakran idéződik föl bennünk a véres, embert próbáló második világháború végső szakasza is, mely nemcsak az országnak, hanem a túlélő egyénnek is rengeteg újabb megpróbáltatást, szenvedést hozott.

Emlék-töredékeim elsősorban azokat a napokat idézik, amikor a pusztító bombázások, majd utcai harcok során nemcsak a negatív jelenségeket, hanem az igazi emberi összetartás és segíteni akarás konkrét jeleit, tetteit is följegyezhettük.

Anyám azon a bizonyos hajnalon a szokásosnál is korábban ébredt. Rossz álma volt: többek között véres arccal jelentem meg előtte, érzékeny idegrendszere ettől a látványtól szinte vibrált az izgalomtól. Egy földszinti raktárhelyiségből - ahol elmúlt napjainkat töltöttük - az ő erős sürgetésére az egész kiterjedt család, nagyszülőkkel, egy-két rokonnal együtt levonult a kijelölt óvóhelyre.

A rossz előérzet nem csalt: egy óra múlva arra a helyre, ahol éjszakáinkat töltöttük - becsapott egy repülőbomba. A ház mintegy egynegyede összeomlott, és több mint tizenöt személyt maga alá temetett. A légnyomástól feltépett vas csapóajtón keresztül repeszek, hegyes törmelékek vágódtak be, és vérbe borították az arcomat. Anyám úgy látott meg a karbidlámpák halvány fényénél, mint ahogy álmában megjelentem előtte.

Kedvelt barátom és iskolatársam édesapjával együtt: izmos, kisportolt emberek, a további gránáttűz ellenére azonnal kirohantak a romokhoz. Elhaló hangok nyomán emberfölötti erővel próbálták menteni azt, ami még menthető. Néhány jobb állapotban lévő ember melléjük szegődött. A szemtanúk állítása szerint az a pár középkorú és fiatal férfi úgy küzdött ott társai életéért, mint az oroszlánok. Csorgott a veríték az arcukról, az ásó és a csákány felvérezte tenyerüket, de ők ástak és kutattak rendületlenül, erejük teljes megfeszítésével.

És mindez nem volt hiábavaló. Egy ugyancsak nagy létszámú család két tagját sikerült másfél-két órás gigászi munka nyomán kiszabadítaniuk a romok alól. A Gondviselés rendelése szerint az ott rekedt családból egy fiatal anyát és annak fiúgyermekét kaparták elő a füstölgő, fekete romokból - sajnos, a família többi tagja már nem volt életben.

De ez az eredmény - a mélységes bánat és veszteség ellenére - pozitív volt és előremutató. Nemcsak két értékes életet mentettek meg ezek a derék férfiak, hanem visszaadták a hitet a szolidaritásban, a felebaráti szeretetben. Mintha Krisztus tanítását s útmutatását követték volna az emberszeretet és az önfeláldozás nemes eszközeivel. (Mert mondanom sem kell, hogy mentésük közben a gránátok és aknák egész sorozata dörrent a közelükben.) Kiállásuk, önzetlen cselekedetük ma is átforrósítja szívemet a legkomorabb évszakban, a világosságot és fényt nélkülöző, barátságtalan februári napon is.

Szeghalmi Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu