"Hiteles liturgiát" (6)

Az orációk fordítása

Az orációk jellege, mondanivalója lényegesen különbözik a zsoltárokétól. Az egyház e szövegekben dogmatikai értelemben vett hitéből, hittanításából sűríti imádságos kérését. Itt mindent a magasrendű intellektus vezérel, mely ugyanakkor az ember legmélyebb egzisztenciális érdekeit fogalmazza meg. Az oráció az egyház imádságos hitének összefoglalása, melyet nem az minősít, hogy elsőre értjük-e, hanem hogy az egyház századokon át élni tudjon belőle. A hívő (de a pap, a teológus, a kispap is) ezt a szöveget munkával, tanulással teszi magáévá, azért, hogy az egyház tiszta tanítását szívja magába belőle.

Egy oráció egyetlen összetett gondolat. Igazsága nem merül ki abban, amit kér, hanem abban, ahogy e kérést behelyezi a hit összefüggésébe. Hogy miért kéri, és miért éppen azt kéri: ezt tárja fel az oráció szerkezete. Egyetlen gondolat, és így egyetlen mondat. A gondolat egyes elemei a másikból következnek, vagy annak alárendelődnek. Ennek tükre az összetett mondat, a körmondat. Az oráció fordítása akkor hűséges, ha nemcsak a gondolat-foszlányokat adja vissza, hanem a gondolat logikáját is. (Erre külön figyelmeztet a római instrukció!) És mivel a magyar irodalom arról tanúskodik, hogy a magyar nyelv képes ezt az összetett szerkezetet leképezni, azért az oráció fordítójának el kell jutnia a mondatalkotás e magaslatára.

Az oráció az ősi keresztény terminológiát használja. Ki kell mondanunk: túllép a Biblián, ugyan nem tartalmilag, hanem szóhasználatában. Azokat a kulcsszavakat, melyek pontos visszaadását a római instrukció oly fontosnak tartja, egyrészt a bibliából, másrészt az egyházatyák teológiájából, harmadrészt az emberiség legmagasabb rendű szellemi alkotásaiból (jog, filozófia, retorika) meríti. A fordító feladata nem az, hogy valami hasonló szót találjon, hanem hogy azt a nagy felelősséggel kiválasztott liturgikus szót találja meg a befogadó nyelven.

Az oráció olyan, mint egy matematikai levezetés. Egyetlen elemét sem lehet kicserélni anélkül, hogy össze ne dőlne az egész gondolatépítmény. Akinek ez nem tetszik, szakítson a római liturgiával. De ha követni akarja Róma akaratát (hogy tudniillik a fordítás őrizze meg a római liturgia identitását), akkor ezt a stílust kell elfogadnia. Nem lehet némi szent szavakkal megkerülni a problémát. A gondolat és kifejezés gyémántkeménységű fegyelmét nem lehet az ájtatossági irodalom frázisaival pótolni. Aki nem képes erre a szellemi fegyelemre, az ne fogjon hozzá a fordításhoz.

Az orációk nem egyszerűen latinul, hanem az ókeresztény latinitás nyelvén vannak fogalmazva. Fordításukhoz nem elegendő a gimnazista latinszótár. Tudni kell a legkisebb árnyalatáig ezt az ókeresztény latin nyelvet, sőt tudni kell, hogy mire gondoltak a szerzők, amikor leírták, amit leírtak.

Ugyanakkor az orációk ezt az intellektuális szigort egy következetes képszerűséggel kombinálják. Meg kell érteni, hogy milyen képet visz végig az oráció, és magyarul és végig ahhoz kell tartanunk magunkat. Ezt a képet hol a jogból, hol a földművelésből, az orvoslásból, államéletből, katonaságból, biológiából, növénytanból, vagy éppen az emberi cselekedetekből (például: futás) veszi. A fordító egyik első feladata, hogy megtalálja a képhasználat nyitját, s azután tartsa is magát hozzá.

Ha a zsoltár azt mutatja meg, milyen mélyen az emberi szív mélyéből indul el a liturgia, akkor az oráció azt mutatja meg, az emberi képességek milyen magas szintjét kell igénybe vennünk ahhoz, hogy méltó módon beszéljünk. A római oráció az egyház büszkesége: a szent dolgok tudása egyenlő a legmagasabb emberi tudással, sőt felülmúlja azt.

Dobszay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu