Brazíliai emlék

Gyertyaszentelő a favellán

A mai napnak, február 2-ának ajándéka a délutáni-esti látogatás a favella plébániáján. Paraisopolis: a Paradicsom városa... A Mi Asszonyunk plébániája a Paradicsom városában - a nyomortelepen. Betontéglákból készült az épület, vastraverzek merevítik a tetőt. Körülbelül háromszáz ember fér alatta. A plébánost, Veremund atyát még teológus növendék koromból ismerem. 1949-ben ment ki Brazíliába. Nem az alapítókhoz, hanem a megszilárdítókhoz tartozik, akik iskolát, priorátust, szociális intézetet hoztak létre. Legalább ötvenezer ember él a favellán, az apátság és felhőkarcolók tövében, egy villanegyed alatt. A templom ablakai félig nyiva: lelátok a szomszéd házakra, melyek fecskefészkek módjára sűrűn egymás mellé épültek. Sajátos város ez, rengeteg emberrel, időssel és gyermekkel, akik jobbára az utcán töltik az időt. Eszembe jut Hodász, a cigány-kápolna, Sója Miklós bácsival, ahogy közvetlenül tudott érintkezni a cigányokkal. Veremund atyát is szinte mindenki megcsókolja. Hátba veregetik, szeretik: Dom Veremundo... Minden délutánját és estéjét itt tölti, meggyengült egészsége ellenére.

Közel nyolcszáz gyerekkel foglalkoznak itt, bár többségük nem ide jár, hanem az állami iskola diákja. Iskola után azonban itt vannak, kapnak étkezést, nevelést, törődést: számítógépes termek, varrógépekkel fölszerelt kézimunkaterem, barkácsműhely, fogorvosi rendelő, egészségügyi felügyelet... Nézem a jelentkezők listáját - igen hosszú. A felvételnek feltétele, hogy legalább az anya dolgozzon: ha ugyanis nincs munkahelye, maga is tudna vigyázni a gyermekeire. Negyvenkilenc alkalmazottja van az intézetnek, a képzetlen dolgozótól a pedagógusig.

Az elmúlt évben huszonhét esküvő volt a plébánián. A legtöbb pár csak úgy együtt él, s ez csak akkor válik problémává, amikor a gyereket kereszteltetni szeretnék. Lelkipásztori és szociális munka szorosan összekapcsolódik, ugyanakkor intézmény szerint el is különül. Más, amit az "instituto social" tesz, s megint más, amit a plébániai beteggondozók, szociális munkások. Kéthetente kétszáz csomagot osztanak szét rászorulóknak. A felnőtt analfabétáknak esti kurzusokat szerveznek. Imaközösségek - több mint húsz van belőlük - jelentik a lelket a plébánián. Különféle feliratos pólók, kis gallérok, piros szalagok különböztetik meg őket egymástól.

A fény liturgiája a templom bejáratánál kezdődik. Gyertya mindenkinél van. Barna bőrű ministráns leányok jönnek, az egyik szenteltvízhintőt tart, a másiknak gyufa a kezében. A kerítésen túl, a forróságban szól a zene, nyüzsögnek az emberek. Néhány házikó tetejéről félmeztelen gyerekek figyelnek. Áldás, szenteltvízhintés, az odakinn állók közül is többen keresztet vetnek. Bevonulunk a templomba, hangos énekléssel. Sötétbőrű kedvesnővér mikrofonnal a kezében vezeti az éneket. Lendületes, érzelmes dallam. Vagy száz gyertya ég az emberek kezében. Az evangélium: Simeon karjába veszi a gyermek Jézust, s mondja, "Bocsásd el most szolgádat, Uram, szavaid szerint békességgel, hiszen már látták szemeim, akit küldtél, az Üdvözítőt. Világosságul a pogányok megvilágosítására..." Amikor a "luz" fény - szó felhangzik, magasra emelik a gyertyáikat...

"Őáltala, Ővele és Őbenne a Tiéd..." énekeljük Veremund atyával a kánon záró dicsőítését. Harsány "Amen!" a válasz. Ismerős a dallama: 1983-ban hallottam, Bécsben, a Prater-stadionban, a százharmincezer fiatalt egybegyűjtő találkozón II. János Pál pápával. Hogyan ívelnek szövegek, dallamok kontinenseken és évtizedeken, évszázadokon át!

Elsőpéntek, a mise után szentségimádás. Annak végén imádság az egyházért, Brazíliáért, a népért, a hazáért, a fölemelkedésért, a békéért, igazságosságért.

Az apró plébánia-irodában brazil kiadványokat böngészek, szinte mindenütt az ottani liturgikus naptár címlapjáról már ismerős mondat köszön rám: "Igen az életre, nem a kábítószerre!" Nagyböjti kampány lesz ez, itt keményen élet-halál kérdés. Egy családi magazinban azt kérdezik: tudja-e használni az egyház az elektronikus médiumokat. Az egyház képviselői még olvasó emberek, akikhez azonban szólniuk kell, már nem olvasnak... Felkészülünk-e rá?

A favellának van rádióadója, szombatonként Dom Veremundo félórás műsorral szól az emberekhez. (Hol vagyunk mi a helyi média felhasználásával!) Az apátsági plébánia stúdiójában állítja össze az anyagot, s készen adja át lemezen (nem szalagon!) az adónak. Kéthavonta újságot is ad ki a plébánia számára.

Sehol nem találkoztam ennyi szenttel - mondja Veremund atya. Krisztussal élik az életüket. Sok család nagyon tisztességesen neveli a gyerekeket. Hűségesek, jó lelkűek. Gondoskodnak az elhagyatottakról, látogatják, segítik őket. Betegeket látogatnak, nyolcvan helyre mennek hetente... Visznek magukkal engem is. - Más világ ez - sóhajtok - Engem ideköt már minden, régi diákok, hívek - mondja Veremund atya.

A szentmise és a szentségimádás után még katekézist tart, keresztelés előtti oktatást. Sötét van már, amikor autóba ülünk. Csendes a kerítésen belül minden, üres a templom, s a szociális intézet termei. Odakinn pedig harsogó kiabálás, szaladgálás, bódult emberek, szerelmespárok, egy nyitott terem ajtajából öltönyös, zakós prédikátor integet Dom Veremundónak, kezében a Biblia, mögötte egy kisegyház hívei... Néhány perc, s előkelő villanegyedben vagyunk, az apátsági templomban még fényeket látni: elsőpéntek, szentségimádás...

Mindez a világ egyik legnagyobb városában, trópusi éjszakai hőségben. Csak nézek a legfelső szint fedett folyosójáról, bámulom a favellát és a dombokon álló világító, és a még épülő, sötét toronyházakat, miközben repülőgépek zúgnak fölöttem, leszálláshoz készülnek s kigyújtják a reflektorukat, hogy földet érjenek az éjszakában.

Korzenszky Richárd OSB

(A szerző egy évvel ezelőtt járt Brazíliában az ottani magyar bencéseknél.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu