Illés Sándor

Képzelt utazás haza

Olyan nagyot füttyentett az a régi mozdony, hogy nyolcvan esztendő irtózatosan mély és sötét messzeségéből is hozzám ért a hangja. Nem is a fülemmel hallottam, hanem talán a szívemmel; abban harsant emlékeket élesztgetve a rekedt vonatfütty. Olyan hirtelen rohant rám, hogy csak kapkodtam képzeletbeli batyumat, hogy le ne késsem az indulást. Mert ilyen álmatlan éjszakákon indulok mindig haza azon a régi vicinálison. Az álmok vonatán.

Jegyet nem kell váltanom, örökös bérletem van erre a vonatra, amelynek fapados szerelvényei az emlékezések óráiban hazaröpítenek. Temerin felé pöfög velem ilyenkor a vicinális, s meg-megállva vizet vesz a megszomjazott mozdony, hogy aztán rikkantva üzengessen a csendben megbúvó tanyáknak.

Az idén is útra keltem, most már botra támaszkodva és fáradtan, csaknem üres batyuval a vállamon, hogy végigéljem újra a gyermekkori csodákat, a gyertyagyújtást, az angyalokkal való találkozást. Mert karácsony táján mindenki hazaindul.

Sötét volt a vasútállomás, senki se várt rám. A régi játszótársak már elköltöztek az életből, minden olyan torokszorítóan rideg, az a régi iskola se iskola már, máshová költözött, talán a régi házra se lelek rá a téli sötétben. A hajdani Csillag kocsma, ahol éjszakánként tanyai legények mulatoztak valaha, szintén eltűnt, lebontották. A Pörge kocsma is zárva, pedig be kellene kopognom, ököllel verni az ajtaját: Nyissátok ki, megérkeztem! Szomjas vagyok!

Szemben a kocsmával volt egy kidöntött fatörzs, gyülekezőhelye az utcánk öregjeinek. Nem tudtam úgy elhaladni mellette, hogy rám ne köszönt volna a pipás Ádám bácsi, aki talán a halálra várakozva éjjel-nappal ott üldögélt a fatörzsön. El is jött érte, s ő megbékélve elment vele, én meg most csak állok itt a falnak támaszkodva. Nagyon hiányzik.

Szédelegve sietett tovább, ez már a mi utcánk, a régi Gyepsor, a saroktól a nyolcadik ház a mi házunk, számolom: Vargáék, Bakosék, Zsúnyiék, Bujdosóék, Úristen, minden ablak sötét, mintha kihalt volna a falu.

Nekitámaszkodom a kiskapunak. Kinek kiáltsak? A mama már nem hallja, apám se tud válaszolni, az a régi kutya se ugat, nincs itthon senki. Akkor ki gyújtja meg a gyertyákat a karácsonyfán? Ki énekel majd az angyaloknak, és hol az az angyal, aki minden ünnepen eljött hozzám, hogy megsimogassa a fejem?

De lám, nem is kell zörgetnem a kapun, kitárul előttem a ház ajtaja, belépek az udvarra, végigosonok a gangon, majd kiszaladok a kertbe, ahogy szoktam. Benyitok az istállóba, végigpaskolom az emlékezetemben még élő lovak nyakát, szólok a kisborjúhoz, majd bekukkantok a fészer alá; bozontos kutyám mindenüvé követ, hallom körmeinek kocogását mögöttem.

Átölelem a körtefa törzsét, szólok hozzá, de választ nem kapok. Az öreg, nagy eperfa se rezzenti meg ágát jöttömre, néma és üres a ház, talán elbolyongtam, s rossz helyre nyitottam be? Talán nem is itt voltam valaha gyermek, és nem itt kiáltoztam sírva a mama nevét, amikor megriadtam valamitől az éjszakában? Eltévedtem volna?

Nem ismer már ez a ház, megtagad a kert is, ki lehet ez a fáradt, öreg vándor, aki elszaladt életét keresi most, egy kis öröm és melegség után kutatva? Az éjszaka egyre mélyülő csendjébe fülelve hallgatózom, hátha meghallom a régi tamburaszót. Apám a dívány sarkába kuporogva pengette a hangszerét a kisszobában, régi nótákat játszott, egyiknek-másiknak még a szövegére is emlékszem.

A tambura azonban már csak a szívemben szól, körülöttem csend van, be kellene zörgetnem a szomszédokhoz, megverni öklömmel az ablakokat, hogy jöjjenek tanúskodni mellettem, ők talán még ismernek. "Atyámfiai, hazajöttem, ugye tudjátok, ki vagyok?!" De nem merek zörgetni, mert hátha azt válaszolják görbe ujjukkal rámutatva: "Nem esmérjük ezt az embert!" És akkor hová szaladjak, merre fussak?

A félelemtől remegve a gang lépcsőjére ülök. A nagyapa is itt ücsörgött minden alkonyatkor. Az apám is itt várta a mama vacsorára hívó szavát. Én meg a mamát várom most, mert lehet, hogy nem is halt meg, csak elszaladt a boltba valamiért. Amíg várok rá, hallgatom majd azt a régi tamburaszót kopott díványunk sarkából, a kisszobából.

Nagyon messze már füttyög értem az indulásra kész mozdony, futnom kellene hirtelen összeszedett batyummal, de nem tudok elszakadni a tamburaszótól. Apám pengeti: "Fehér galamb száll a falu felett..." Lehet, hogy nem is galamb repdes házunk felett, hanem a mama visszatért lelke... Engem vár.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu