Felfedező utakon

Sopronban jelenik meg a VÁRhely című folyóirat. A 2001. évi utolsó számban olvasható Fecske Csaba és Kató Béla beszélgetése. Egyebek között olyan kérdésről is eszmét cserélnek, amely elsősorban a múlt században foglalkoztatta az írókat. A vidékiségről van szó. Kétségtelen, hogy Budapest rohamos fejlődésével és polgárosodásával a főváros lett a kultúra intézményes központja, s ez a folyamat csak erősödött Trianon után, hiszen jó néhány polgárvárost elcsatoltak: Kolozsvár, Nagyvárad, Kassa és a többiek már nem a magyar szellemiség kis központjai voltak, hanem a hősies megőrzés városai: Sopron azonban megmaradt, s az itteni élénk, színvonalas művészeti életről nemcsak az említett folyóirat tudósít, hanem a Sarkady Sándor értő szerkesztésében évenként egyszer megjelenő Soproni Füzetek is. S ha vonatra szállunk, egykettőre Győrbe érünk, ahol az egyik legszínvonalasabb, legjobban megszerkesztett mai folyóirat, a Műhely kápráztat el (külsejével is). Ha netán Szombathely felé vesszük az irányt, ott az Életünkre bukkanunk, amely elsők között nyitott ablakot a nyugati magyar irodalomra. S akkor még nem is szóltunk a megejtően szép kiállítású székesfehérvári, tatabányai és szekszárdi lapokról, amelyek kivétel nélkül azért is példaadók, mert mindegyik művészeti ágról színvonalas írások sorát közlik. Irodalom, színház, zene, képzőművészet, film - egy sem marad ki, valamennyit hozzáértő kritikusok figyelik, méltatják. S ezek a közlemények azért is megérdemlik a figyelmet, mert gyakran foglalkoznak íróik a magyar egyháztörténet kérdéseivel, fedeznek fel papokat, szerzeteseket, akik valamelyik művészeti ágban az egyetemes magyar kultúrát is gazdagították.

A VÁRhelyben most például Martos Gábor írása "fedezi föl" Rados Tamás pannonhalmi bencés szerzetes fotóit. Ezek illusztrálják e számot. Az eredetileg Raszipovick névre hallgató apa, fia és lánya névváltoztatását 1925-ben engedélyezte a Belügyminisztérium. Az 1903-as születésű József László az 1920-21-es tanévben lett novícius, ekkor vette föl a Tamás nevet. 1923-ban kezdte tanulmányait a Főapátság Szent Gellért Főiskoláján, majd középiskolai tanári oklevelét megszerezve 1928-ban áldozópappá szentelték. Kőszegen kezdte, Pannonhalmán folytatta tanári pályáját. 1967-ben hunyt el. Jeles klasszikafilológus volt, publikációi is megjelentek. Szülővárosához haláláig hű maradt, ezt bizonyítják remek fényképei is.

A Soproni Füzetekben a 150 éves Széchenyi Gimnáziumot két írás is méltatja. Kovács József Lászlóéban egy kedves névre, Kunszery Gyuláéra bukkantam. Egyéniségéről, bámulatos humoráról hitelesen írt Szeghalmi Elemér, számomra mindenesetre új, hogy 1929 és 1934 között itt tanított, s jó néhány költeményében emlékezett meg itteni - nem mindig derűs - élményeiről, az inspekcióról, dolgozatírásról, konferenciákról és ellenpontjukul a tavaszi sétákról és a nyári fürdésekről. Költészete később elmélyültebb lett, egyénisége azonban a jelek szerint ekkor már kiformálódott: kimondta, amit érzett, gyakran nyaktörő bátorsággal.

Az antológiában Szokolay Sándor méltatja Andrássy Péter és Korzenszky Richárd közös fotókiállítását, s az illusztrációk azt bizonyítják, hogy a bencés Rados Tamás hagyománya tovább él a rendben. S közlik Korzenszky B. Hoffer Erzsébet kiállítását megnyitó beszédét is, amelynek egyik szép gondolata alkalmi kalandozásunk végszava lehetne: "Kívánom mindenkinek, hogy ezekből a képekből tapasztalják meg az otthonosság élményét, a képekből sugárzó határozottságból merítsenek erőt. Igen, ebben a világban kell élnünk úgy, nehogy elsodorjanak bennünket természeti erők, vagy furcsa emberi erők."

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu