Mi fáj?

Némán ült, egy iratcsomót lapozgatott, de valójában a másik asztalnál ülő, ugyancsak magába mélyedt férfit figyelte. Már vagy öt perce ültek így, hivatalos mondanivalójukat elmondták, a kötelező udvariasság szavai is elhangzottak. Kollégák voltak a foglalkozásuk szerint, de neveltetésükből, múltjukból - vagy ki tudja honnan eredő különbözőségük mindegyiküket másik szekértábor palánkjai mögé terelte. Most ez a palánk, amikor már csak a korrekt alku eredménye, a jegyzőkönyv aláírása volt hátra, a némaság falát húzta közéjük. Hanem, amikor a csend már a másik szuszogásának hangját hozza, amikor a fel-felvetett tekintetek csak összeakadnak, amikor a titkárnő még mindig nem jön, pedig azt ígérte: "két pillanat, és kész", mégiscsak megérik a szó. Csak óvatosan, hogy "autóval vagy villamossal", "jobb is, amikor ekkora dugók vannak, meg a parkolás is drága", s minthogy az a jegyzőkönyv csak nem készül, "visszamész még ma este?", "nem, mára elég volt, nagyon elég, most már haza". S akkor hirtelen, megmagyarázhatatlanul, mindkettő fölemeli addig tenyerébe támasztott, fáradt, szomorú fejét, egymás felé fordulnak, s jön a folytatás, valami apróság, hogy otthon mi lesz, kiderül, hogy a másiknak valami baja van, megoldhatatlan gond nyomasztja, s bár inkább bosszúságot mutat, mint szomorúságot, nem tudja, egy rövid pillanatra nem is akarja leplezni fájdalmát. Végre belép a titkárnő, ki-ki a maga módján odakanyarintja a nevét, a liftben még együtt vannak, szótlanul nézik saját képüket a fülke földig érő tükrében, s lenn a kapuban, mielőtt elköszönnének, már csak a következő hivatalos találkozás időpontját egyeztetik újra. Egyik jobbra, másik balra, mobiltelefonjaik máris fontos ügyek üzeneteit sugározzák rejtélyes hullámokon.

Bár fontos az a telefon, most mégis visszateszi a zsebébe, megáll, s a távolodó férfi felé fordul. Hosszan követi, tekintetének vezérlője a másik fájdalma, ami immár apró fészket rakott az ő szívében is.

Itt állunk a farsangi szezon közepén. Hétről hétre újabb bálok, készíthetjük maskaráinkat s pénztárcánkat. Készíthetjük keresztény jókedvünket - az elmúlt tíz évnek hála, most már ezt is lehet. Választhatunk magunkhoz illő fővédnököt, példát adhatunk a kulturált, keresztény szórakozásra. Együtt lehetünk azokkal, akikkel együvé tartozunk, megmutathatjuk ruhánk kivágását, arcunk festékét, nyakkendőnk csomóját. Kezdeti berzenkedésünk, hogy egyesek nem átallanak a farsang elmúltán is mulatozni, mostanra alábbhagyott, már azt is elviseljük, ha némelyek a nagyböjt elején báloznak. A helyzet tehát egyre jobb. Jelmezünk kiválóan áll rajtunk, mosolyunk, jókedvünk mélyen megalapozott.

Egyedül ül a kiürült teremben, poharak, papírtálcák az asztalon, a színes papírpikkelyek, amelyek néhány órája még a hangulatot emelték, szétszórt szemétként csúfítják a padlót. Két pillanat, s a büfés meghozza a számlát, talán ő az, de nem, az az ember már egy ideje ott ülhet, csak nem vette észre eddig. Lopva odanéz, mintha az a kigombolt ingnyakú is felpillantana, s akkor, szerencsére, megérkezik a büfés. Úgy lett minden, ahogyan kialkudták, az a kis többlet nem számít. Elégedetten csukja be a táskáját, indul, egyenesen az ajtó felé. Talán, ha egy kicsit több ideje van, rájön, honnan ismeri azt a nyakkendőtlen embert. Talán megkérdezhette volna, talán kiderült volna, hogy mi nyomja a lelkét, de hát most a számla volt a fontos, jókedvünk számlája. Az meg kiegyenlítve. Minden rendben tehát. Rendben?

Szikora József

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu