Andrásfalvy Bertalan

Rendezetlen gondolatok és kérdések a hittantanításról

A hittantanítás a püspökök legfőbb kötelességei közül is kiemelkedik - hangsúlyozza a püspökök lelkipásztori hivatásáról szóló "Christus Dominus" kezdetű határozat. - Mit jelent ez, hogy a legfőbb, és hogy azok közül is kiemelkedik?

Azt, hogy a püspök minden egyéb feladatánál előbbre való. Minden erejével azon kell dolgoznia, hogy az igehirdetésnek ez a módja hatékonyan elérjen minden embert - nemcsak a hívőket. Mint régen, amikor a vezér, a király a harcban csapata előtt járt, irányt és példát mutatva: úgy kell a püspöknek is elöl járnia a hittantanításban.

Az állam fizeti a hittantanárokat, a teljesített óraszámok és képesítésük szerint.

Nehéz teljesíteni a megkívánt óraszámot, hiszen többnyire csak délután lehet hittanórát tartani. Amikor a többi gyerek játszik, sportol, különórákra és szakkörökre jár. A gyermeknek nehéz lehet ellenállni a kísértésnek: újra padba ülni, mikor legszívesebben mozogna, futna, játszana. Nehéz visszamenni délután újra az iskolába. A hittantanár is fut az egyik iskolából a másikba, képtelen teljesíteni azt az óraszámot, melyből megélhetne, különösen, ha gyermekei is vannak. Sokan elhagyták már ezért a pályát, pedig lelkesen, hittel készültek rá, évekig tanultak.

Nem minden hittantanár válik be - ez igaz. De ez más hivatások képviselőire is áll.

Többféle hittantanár van - különféle "fokozatú". Tanfolyamos, főiskolás, egyetemet végzett, teológiai végzettségű. Vannak jámbor és jó nyugdíjas asszonyok, akik fizetést nem kérve, ingyen foglalkoznak a kicsikkel.

A plébánosnak is sok hittanórát kell vállalnia. Túlterhelve utazik egyik faluból a másikba, misézni, temetni, hittanórát tartani... Rábízhatná ezt több hittant tanító hívőre, akiket szoros, apostoli közösségbe vonva ő tanítana, erősítene és segítene. Ez, megítélésem szerint hatékonyabb lenne, mint ha agyonhajszolja magát a pap, és a hittantanárok elmagányosodnak, mert plébánosuknak nem jut rájuk ideje.

A hittan eljut azokhoz a gyermekekhez, akiket szüleik beíratnak. És akiknek szülei már nem jártak hittanra? Akik csalódtak, kiábrándultak, megbotránkoztak? Honnan ismerhetné meg hát az a gyermek a hitet, akit nem írattak be? Választása csak akkor hiteles, ha ismeri a választékot. Ha nem ismeri a Jóhírt, hogyan hallhat felőle?

Most jön az etikatanítás!

Az etika csak része a végső dolgokról való tudásnak, a szükséges világszemléletnek, értékrendnek. Kik fogják tanítani? Át- és kiképezzük őket, mint annak idején az angol- és franciatanárokból az orosz nyelvtanárokat, s a kilencvenes években fordítva? És milyen etikát tanítanak majd? A materialista világnézet is vall egyfajta etikát: az osztályharc etikáját. Azt, amely igazolta a gulágot és a koncentrációs táborokat. Nincs immanens etika, ha az értékrend büntetlenül áthágható. Ha nincs számonkérés egy élet után. Igazi etikája csak vallásoknak van.

A legjobb megoldásnak látszik, ha felkészült, egyetemet, teológiát végzett emberek tanítanának vallásismeretet - és abban az etikát. Úgy is lehetne, hogy a vallástan külön szak, és kétszakosként egyik szakja lenne a tanárnak a vallás (és etika) ismeret, a másik például matematika, magyar, idegen nyelv, történelem, stb. Tanítanák a világ vallásait. Az őskinyilatkoztatás szerint élő, kezdetleges társadalmak hitét, azokét, amelyek akár Dél-Amerikában, akár Dél-Afrikában vagy Ausztráliában éltek-élnek, de meglepően azonos "képzeteik" vannak a Teremtőről, a bűnről, a monogám családról, a gyengék, betegek, öregek, gyermekek védelméről, a bűnről, a lopásról és gyilkosságról, a nemi élet korlátairól; és aztán a nagyobb világvallásokról. Természetesen a kereszténységről a legtöbbet. De az iszlám, a buddhista tanok, végső soron az ember szeretetéről szólnak, arról az Isten-tiszteletről, amely az embertársak szeretetében valósulhat csak meg. Minden vallás legmélyén és eredeti alapjaiban az Isten és az ember szeretetének elválaszthatatlanságáról szól - csak később válik a vallásháborúk igazolójává, amikor lényegét tagadja meg. Ezeket az eszméket és történetüket kell tanítani. És mint minden tantárgy esetében: számon kérni az ismereteket. Nem a hitet!

Ez lenne az igazi ökumené. A többit a Szentlélekre kell bíznunk. Kezdettől fogva arról ismerték meg a keresztényeket, hogy szerették egymást.

Most is. Oda vágyik az elmagányosodott ember. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Választani kell. Sok utat mutatunk, vagy egyetlenegyet sem? Örülnünk kell minden hívőnek, aki Krisztus követője akar lenni. Nincs joga senkinek a szeretet nevében erőszakkal téríteni, de akadályokat sem emelni az Isten felé vezető utakon. Csak maga a szeretet hódíthat. Hogyan? Mit tehetünk mi ehhez? Csak a magunk és közösségeink példáját. Kicsiny, gyarló, küzdelmesen, botladozva megszerzett hitünk mécseséről le kell venni a vékát. Mindnyájan így vagyunk hittanárok - vagy az istenkeresők megbotránkoztatói.

(A szerző néprajztudós, egyetemi tanár, egykori miniszter, az Új Ember szerkesztőbizottságának tagja)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu