LELKI ISMERET

Szelíd, szigorú angyal

A közhiedelem az angyalokat nőnemű lényeknek tartja, pedig hát az angyalok nem nélküliek, mint tudjuk, a bibliai nevük viszont kifejezetten hímnemű. Az biztos, hogy az angyalok Isten és az emberek között közvetítő szellemek, szolgáló lények, a jóság megtestesítői, ellentétben a démonokkal. A fehér ruhás, szárnyas ábrázolás a világosságot és a magasságot jelképezi. Most, amikor egykori pannonhalmi bencés igazgatómra, Vályi Hugó atyára gondolok, mégsem túl nehéz őt szelíd, bölcs, szigorú angyalként elképzelnem, amint lepillant a Földre, s megkeresi Budapestet, Győrt, Pannonhalmát, Csornát, életének fontos állomásait. 1908. január 22-én született, 1987. január 30-án hunyt el az a kiváló szerzetes tanár, akire február 2-án emlékezünk a győri bencés gimnáziumban. Valient Gusztáv a kőbányai Szent László Gimnáziumban érettségizett, elvégezte a matematika-fizika szakot a Pázmány Péter Tudományegyetemen, s jelentkezett bencésnek. 1935-ben szentelték pappá, s Pannonhalmán a kispapok spirituálisa lett, majd Kőszegen tanított, 1943-45-ben a pannonhalmi diákotthon rektora és tanáraként dolgozott, 1945-ben Csepelen hozta létre a bencés gimnáziumot, mely az 1948-as államosításig csodálatos eredménnyel működött a "nehéznek" számító munkáskerületben. Rövid győri és pesti lelkipásztori munka után Csornán lett plébános (1951-1958), majd ismét Pannonhalmára került mint a bencés gimnázium és diákotthon igazgatója. 1962-től 1978-ig Győrben tanított, s rendtársa, Sólymos Szilveszter életrajzának sorai szerint "Vályi Hugónak az Úr szép öregséget és könnyű halált adott." (Ezer év száz bencése, Pannonhalma, 1997). Szilveszter atya könyvében a legendás csepeli évek kerültek Hugó atya életének középpontjába, amikor egy romos házból "varázsolt" a szülőkkel együtt gimnáziumot ez a szelíd, szigorú angyal, aki a legnehezebb években tudott helytállni sok száz, sok ezer diák testi-lelki vezetőjeként, a kiszolgáltatottság, a nagy szegénység duplán számító éveiben. Jómagam 1959-ben ismertem meg, akkor kerültem diákként Pannonhalmára. Ott ült a felvételi bizottságban is, szemüvege hidegen villant, ha valami nem tetszett neki. Tekintélyes ember volt, tartottunk tőle. Emlékszem, egyszer elnevettem magam, mikor ebéd előtt szokás szerint megrótta valami lazaságért az egész diákságot. Észrevette, hogy nevetgélek, kiparancsolt, s ott kellett szégyenszemre álldogálnom mellette, míg aztán intésére csatlakoztam a társaimhoz. Ha a bazilikában ő prédikált a szentmisén, mindig metszően logikus erkölcsi példázatokkal élt, ha nagy ritkán bejött helyettesíteni matematika- vagy fizikaórán, megcsodálhattuk imponáló tudását és türelmét.

Aztán - és erről a krónikák még ma sem szívesen szólnak - "együtt" távoztunk, miután az 1956-os forradalom és szabadságharc ötödik évfordulóját 1961-ben osztályom, a II. a olyan "sikeresen" megünnepelte, hogy engem egy diáktársammal kicsaptak az összes középiskolából, Hugó atyának és több tanárunknak pedig távoznia kellett Pannonhalmáról, sőt a bencés szerzetből is. S mivel - csak később tudtuk meg - akkoriban javában akasztgattak Kádár pribékjei, még könyörületes is volt hozzánk Isten, hogy ennyivel megúsztuk.

Egy ideig Hugó atya volt gyóntatóatyám is - a szigorú angyal szelídségét akkor tapasztalhattam meg igazán. Kemény ember volt, jó tanár és küldetéses pap, akiből bárhol a világon jó pásztor lett volna, de Isten közénk és magyarnak szánta. Úgy mondják, figyelemmel kísérte írói pályámat, s büszkén emlegetett. Remélem, szószólómként vár majd odaát, mert igazából én vagyok büszke, hogy ismerhettem és szerethettem. Adjon Isten a magyar katolikusoknak ilyen papokat, de könnyebb időket!

Szentmihályi Szabó Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu