Jelenpor

A média-világban számháború folyik a többi csatával párhuzamosan. A számháború arról szól, hogy kinek mekkora a közönsége. Tudniillik mentül több a néző, az olvasó (?), antul többen jönnek hirdetni, s annál többet lehet kérni a kuncsaftoktól. Ennek következtében egyre kevésbé van már szó újságról és rádióról és tévéállomásról, amelyek híreket-műveket közvetítenek. A kinyomtatott és sugárzott "anyag" - talán ez a legpontosabb kifejezés - legelső funkciója, hogy alkalmas reklámhordozó legyen. A lélek természeténél fogva nem az, mert csak a lélekhez vonzódik, a lelketlent eltaszítja. Hamlet, Bartók, Pilinszky nyomban kiesik. Kipotyog a Muzsikás-együttes, Heltai, Nyilas Misi. Egészen addig, amíg marad a pőre anyag, amiben lélek semennyi sincs. A kereskedelmi kloákákból a hírek és a művek helyett kibocsátott anyagok szintje tehát az embernek az öv alatti tájékának rezonáló-képességéhez van beállítva, a salaktermelő szervek igényeihez. A hirdetőkért vívott csatát természetesen megnyerik.

A katolikus sajtó hiába tud fölmutatni itt-ott komoly közönséget, a hirdetők elmaradnak. Egyrészt, mert a szerkesztők - helyesen - nem közölnek bármilyen anyagot, másrészt a kutatók megállapították, hogy a történelmi vallások hívei a legkevésbé konzumidióták. Hiába mosnak gyakrabban fogat, mint a "célközönség" többi része, akkor sem vesznek öt fogkefét, és általában saját kezűleg ápolják fogaikat, az elektromos masináktól tartózkodnak.

*

Amikor a szórakoztató-iparos például filmet csinál, akkor befektet. Szakembereket fogad, rendezőt, színészt, ötletmestert, írót, s mindent, ami ahhoz kell, hogy pénze busásan megtérüljön. A mű ennyi. Ez az alapötlet, ez a cselekmény, ez a végkifejlet és a megoldás. Katarzis nincs, az túl sokba kerülne, s kicsi rá a kereslet. Művészfilm persze létezik, este tizenegykor vetítik, a klozet mögötti pincelejáróban.

A fizetőképes közönség az izgalmat keresi. Izgatott szeretne lenni. Földúlt, nyugtalan, zavaros, ideges, háborgó. Ülök tehát a moziban, s tűröm, hogy a vászonról áradó effektusok zaklassanak. Azért vettem jegyet. Bizergethetném magamat enkezűleg, akár az előcsarnokban is, de nem teszem. Valószínűleg föl se tűnne az odakünn mászkálóknak, de hát nekem többre is telik. Kultúrembernek kell, legyen ilyesmire suskája. Csiklandoznak tehát a fizetett szakerők, s kifacsarják belőlem a kacajt, akár a hóhérok a vallomást a kínzókamrában. Azt kapom a pénzemért, amire számítottam, s amit érdemlek. Ha nem tudnám, akkor is sejtem, hogy valami tilos dolog történik. Az üzlet, vagyis a profanitás, a lelkembe nyúl, oda, ahova neki nem lehet bejárása: lényem szentélyéből megkaparintja a lelkesedésemet, a rokon- és ellenszenvemet, a kedélyemet.

*

Ötéves Lóci unokám kérdezi: anya, ki volt az első ember?

- Ádám és Éva - feleli a lányom.

- Anya, elmondanád nekem, hogy mi történt azóta?

- Azóta? Mit mondjak el?

- Mindent.

- Hogyan mondhatnék el mindent?

Részletesen!

Czakó Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu