Péter és János

Olvasom: száz évvel ezelőtt, 1901-ben alapította meg a gödöllői művésztelepet, ezt az immár legendás emlékezetű alkotóműhelyt Körösfői Kriesch Aladár (1863-1920) és Nagy Sándor (1869-1950), festőművész mind a kettő...

Décsei Géza mint János és Nagy Sándor mint Péter apostol az egyik pestszenterzsébeti freskón

Ezeket a kezdő sorokat sokféleképpen lehetne folytatni; például így:

Szinte látom nyolc és fél éves magamat, amint 1933. júliusának első vasárnapján, életemben először vagyok szentmisén a Havas Boldogasszony tiszteletére épült zebegényi templomban. Ó, mennyire más ez, mint szülővárosom, Pestszenterzsébet Árpád-házi Szent Erzsébetnek ajánlott főplébánia-temploma! Aligha tudtam volna bárkinek is megmagyarázni, hogy az annyira más templomfalak között miért érzem magam mégis annyira otthon.

Hogyan is sejthettem volna, miért ragadnak magukkal a templomfalak freskói. Akkor még persze nem, csak jóval később tudtam meg: Körösfői Kriesch Aladár meg a tanítványai festették őket. S a festőnövendékek között ott volt a jóval később már felnőtt fejjel, színházközelben megismert költői akvarellista, Dióssy Antal is, a tüneményes kosztümtervező, Nagyajtay Teréz férje.

A következő két év, 1934 és 1935 nyarán ismét négy júliusi vasárnap hallgattam ott, Zebegényben szentmisét, és csak mélyült a csodálatom s az áhítatom. Nem tudhattam még, hogy egy év múlva, otthon, a Szent Erzsébet főplébánia-templom tettre kész új plébánosa, első szentbeszédében körülmutat: "Azt szeretném, hogy freskók borítsák a falakat..."

A tervezett, a vágyott falfestményeket 1937-től öt éven át egy szakállas-ősz művész, a másik gödöllői alapító, Nagy Sándor álmodta meg és készítette el. Így kapcsolódik össze két templom, s a kis elemista, majd gimnazista csodálata-áhítata - a gödöllői művésztelep jegyében. Amelyről persze akkor még nem is tudtam.

Csak a kíváncsiság és az élmény indult el, s folytatódott bennem, hétről hétre, vasárnap reggel, a diákmiséken, látva: ismét egy kevés falfelületen született valami szép. Ez sem volt, nem lehetett akkor még tudatos bennem: egy fokozatosan létrejövő, egyre növekvő műalkotás bámulója lehettem, tavasztól késő őszig. Mert télen szünetelt Nagy Sándor mester munkája, olyankor odahaza készült elő a következő faliképekre.

Nyáron, a szünidőben láthattam a legtöbbet. S ma, ha évtized után, arra gondolok: ilyféleképpen figyelhette talán egy római tizenéves, hogyan születnek meg, Michelangelo ecsetje alatt, a Sixtus-kápolna freskói.

Az egész pestszenterzsébeti képzőművészeti élmény megszületése mögött ott állt az ihlető, a serkentő, a perselypénzek filléreiből mecénáskodó plébános, Décsei Géza (Nagy Sándor a maga II. Gyula pápájának nevezte!) ez a soktehetségű lelkipásztor, aki fiatal fejjel Itáliában szívta magába a művészeteket, s nemcsak festett, nemcsak műgyűjtő volt, de regényt is írt, muzsikált is - polihisztor, egyetemes ember, reneszánsz típusú uomo universale; az Atya: így emlegette és így szólította mindenki. Nekem is irányítóm, tanítóm, "egyszemélyes egyetemem".

Húsz freskót festett meg Nagy Sándor, s befestette égi csillagokkal a mennyezetet, megfestette a csodálatos szárnyasoltáron Szent Erzsébet életének pillanatait.

Miután elkészült a mű, a Nyugat első nemzedékének kiváló képzőművészeti írója, Elek Artúr az Újság című napilap 1942. szeptember 4-iki számában ír a képzőművészeti együtteséről: "Aki a főkapun belép az egyhajós templomba, azt egy nagy erőfeszítés és nagy eredmény lehelete csapja meg. Olyanféle érzés, mint régi olasz városok ótemplomaiban, amelyeknek falait színes faliszőnyegek módjára borítják képes ábrázolatok."

Aki ismerte az Atyát, aki látta dolgozni a hetvenedik évén túl járó festőművészt, örömmel fedezte fel őket a szegény asszony két fillérjét fölidéző freskón, a példázatot mondó Krisztus mellett, János és Péter apostolként. A mecénás és a művész - akár a reneszánsz mesterek alkotásain.

Az európai szecessziós freskófestészet egyik legnagyobb - ha ugyan nem a legnagyobb - teljesítményét a Gondviselés óvta meg 1944. április 3-án és utána a légitámadások okozta pusztulástól.

Bernáth Aurél, a kor jelentékeny festőművésze 1966-ban lelkes újságcikkel fedezi föl: "Ezt a templomot kezeljék úgy, mint az olaszok az övéiket. Ugyanolyan magas rangú művészet van ebben, mint az olaszok régi templomaiban. Tessék ezt bekapcsolni az idegenforgalom áramába! Nincs ennél érdekesebb mutatnivalónk középületi belsőségeink terén Budapesten."

A nedvesség később orvul kikezdte a freskók egy részét, némelyik már szinte a pusztulás szélére került. Szerencsére az utóbbi esztendőkben, áldozatos munkával sikerült a romlást megállítani. Mára, a gödöllői műhely századik évfordulójára, valamennyi falikép restauráltan várja a híveket, a művészet rajongóit. Köszönet mindenkinek, aki valami keveset is tett azért, hogy a pestszenterzsébeti freskók újjászülessenek és továbbéljenek!

Meghatottan állok - akárcsak hatvan esztendeje - a szegény asszony két fillérjéről példázó freskóval szemközt. Lelki szemeim előtt Nagy Sándort látom, amint lassú léptekkel megindul fölfelé valamelyik állványra, hogy fessen és fessen. Látom az atya, Décsei Géza mozdulatát, amint ajándékként a kezembe adja Szerb AntalMagyar Irodalomtörténetét, hogy abból tanuljak...

Dalos László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu