Tóparti jegyzetek

Betelepítettek és bedobálók

A nyár akkor is nyár, ha szakad az eső, s mégiscsak kellemesebb családi pingpongmeccs, kirándulás, röplabda vagy egy könnyű olvasmány között választani, mint kitalálni, melyik az előbbre való számtalan kötelességünk közül. A Balaton meg akkor is Balaton, ha itt is, ott is rabolják, egyre-másra elvesznek a partjából, irtják a nádast, s agyafúrt módszerekkel próbálják aprópénzre - olykor nem is apróra, hanem nagyobbacskára - váltani mindazt, amit ingyen adott az itteni vidéknek a Jóisten. Az ingyenajándék mindenesetre gyönyörű. Így, kikövezett parttal, nádszegélyétől megfosztottan, agyonhasználtan is az, a víz meg kiváló, még ha jó néhány nem odavaló dolog úszkál is benne. Ilyen a négy évtizede betelepített angolna, amely az idén, hála Istennek, megkímél a felszínen lebegő elpusztult egyedeinek gusztustalan látványától. Ilyen a busa is, ennek 20-50 kilós, kifoghatatlan példányai a tófenék közelében lebzselnek, s növényi táplálékon élnek - egyelőre. Ilyen az egyébként kecses jelenség, a bütykös hattyú, amelynek első hírnökei tíz-tizenkét évvel ezelőtt jelentek meg a tavon, talán az akkor még új, nyugati szellem jeleként. (Hogy miért kell nekünk mindig valami máshonnan, ami meg régóta a mienk, lehet jó is, szép is, alig vesszük észre...) Na, a hattyú most csapatostól kunyerálja hosszú nyakát nyújtogatva mindazt az ennivalót, aminek ugyancsak nem itt volna a megfelelő helye, de a strandolók mégis nagy lelkesedéssel hajigálják a Balatonba. Kifli, csipsz, rágógumi, mikor mi jön. Az idegen elemek sorát gyarapítják még a vízben úszkáló csikkek, műanyag flakonok, miegymások, amiket aztán a víz kipakol szépen a partra. A kisebb darabokat turzásba építi, már ahol nem alakították betonteknővé a partot, a nagyobbak meg fennakadnak a zsombékon, köveken. A bedobálók viszont nem akadnak fenn sehol, legfeljebb rajtuk akad ki a jobbérzésű nyaraló, ők meg csak dobálnak s élik világukat.

Eredeti és idegen elemek

Nehéz kérdés, hogy mit tarthatunk eredetinek, s mi idegen, mi való a Balatonba, mi nem. A régebbi hajók - Helka, Kelén, Csongor, Tünde, Öszöd - szépek, ideillők, a sétahajózást drágálló nyaralót is elgyönyörködtetik kecses vonalaikkal. Nem így a menetrendszerűen közlekedő otromba katamarán, amelynek behemót szögletességét csoda, hogy megtűri hátán a víz. A műanyag flakonokkal, zacskókkal, más idétlenségekkel csak elbír valahogy - a bennhagyott stégeket például a téli fagy összetöri, s a víz ezután próbál megszabadulni tőlük. Mondják: az angolna azért pusztul időnként, mert nem való a Balatonba. A hatytyú sem őshonos itt, a busa sem, mégis vígan él mindkettő. Még vígabban, s valószínűleg jól élnek azok is, akik arra esküdtek, hogy gyors és olcsó hasznot húznak a Balatonból. Persze szabadok vagyunk, nem kötelező sem a magyar tengernél nyaralni, sem bemenni - például a bóvliárusok utcájába. Érthetetlen, hogy mi vonzza oda az emberek tömegét. Mi a csuda gerjeszt bennük csillapíthatatlan vágyat, hogy egy enyhén szólva tájidegen fabodega-városban három nap után szétázó esőkabátot, selejtnek is alig nevezhető tornacipőt, jó esetben egyheti használatra alkalmas rollert vegyenek maguknak. Vacakot, kacatot mindenütt árulnak, a Balatonon meg még inkább, de ez a bodegaváros egészen különleges attrakció, ezt direkt ide találták ki. Balatonfüreden egyébként nemesnek éppen nem mondható hagyománya van az ilyen piacnak, eddig a város egyik utcája szolgált hasonló célt. Néhány éve aztán építettek egy kacatfalut a város határában, az kőből, sőt betonból van, ugyancsak ronda, ugyancsak tájidegen, minthogy amolyan görög tengerpartias a dizájnja. Mi sem illik jobban a Balatonhoz... Nos, az a vállalkozás megbukott, a dizájn félbemaradt, a befuccsolt görög falu évek óta rondítja a város peremét, bár az utóbbi időben egyre inkább benövi a parlagfű. Még néhány év s elfedi egészen a kupolákat, bár a parlagfű maga is tájidegen, legalábbis nemkívánatos. Volna.

Gyengébbek kedvéért

Tudjuk, a dolgok mögött többnyire maga az ember áll, s jól van ez így. Emberek veszkődnek a bóvlikért, rövid pályafutás után a szeméthegyeket gyarapító kacatokért, emberek építik a bódékat, gyártják és kínálják a vackokat, emberek dobálnak mindenfélét a Balatonba, meg a partjára. Emberek állítanak egymás mellé tartályokat - papír - üveg - műanyag - felirattal. Gyengébbek vagy idegenek - szívesen látott idegenek - kedvéért így is: Papier - Glas - Kunststoffe. A napokon át méltatlankodó, alább-alábbhagyó, majd újra nekizúduló szél meg csak úgy görgeti ide-oda a kiserdő fái között a színes flakonokat, reklámszatyrokat. A sörösüvegek a bokor alján maradnak, azokat nem tudja megmozdítani. De vissza az emberhez, aki még a sörösüveg fölött is képes volna uralkodni. Emberek közül beszélget néhány az egyik ilyen kereskedelminek vagy minek nevezett rádióban, egy másik ember meg hallgatja - lám, mi mindenre nem telik a szabadságból --, főleg, ha rossz az idő. Szóval beszélgetnek, fel vannak háborodva, hogy az óbudai polgármester nem szeretne melegpropagandát a kerületében rendezendő nagy, butító, bizniszműsorban. Gyengébbek, idegenek kedvéért: diáksziget. (A meleg szónak itt még gyengébbek kedvéért sem fejtjük ki újabb keletű meghatározását, úgyis tudja mindenki, a világos értelmű, magyar - bár idegen eredetű - kifejezést.) Kirekesztő, fasiszta - mondják a polgármesterre a rádiósok -, könnyedén beszélgetnek, szavaik nem szántanak mélyre, mint e tárgyban némely politológuséi. Pillanatok alatt el is hagyják a homokos partot, akarom mondani témát, és más vizekre eveznek. Eljutnak ők is a szelektív hulladékgyűjtéshez, lám, a nagy szellemek nyár közepén is képesek egymásra találni. Méltatlankodnak: mi miért nem tudjuk fajták szerint elkülöníteni a szemetet, mikor Nyugaton ezt már olyan jól megoldották. Talán azért, mert mi még abban sem vagyunk mindig biztosak, hogy mi a szemét, s mi nem - gondolja a rádióhallgató - de valójában nem erről van szó. Hanem arról - folyik tovább a csevely -, hogy nálunk mindig akad olyan bunkó, aki köveket rámol a papírgyűjtő tartályba, s amikor aztán bekerül a feldolgozógépbe, kész a baj. Bizony, ilyen ez a csuda másság, van, hogy jó, meg van úgy is, hogy nem. Csupa normális között jól jönnek a melegek - micsoda hülyeség ez nyári forróság idején -, de a csupa papír között nem jön jól a féltégla. A szelektív másságkultusz már kialakulóban van, a szelektív hulladékgyűjtéssel még bíbelődnünk kell egy keveset...

Különféle madarak

Lassan hihetővé válik, amit bölcsebb gondolkodók már jó ideje tudni véltek, hogy ugyanis a kapitalisták meg a szocialisták - legalábbis mindegyiknek a vadabbja - egy tőről metszettek. A létező szocializmusban az állampárt, illetve annak kiváltságos tagjai birtokolták a tőkét, akkor ezt közvagyonnak nevezték. Mára félretették a szemérmességet, annak nevezik ők is, ami, s megtesznek mindent - persze más módszerekkel, mint egykoron -, hogy minél több legyen az övék belőle. Ez egy bizonyos határig tulajdonképpen normális jelenség, bár vannak szép számmal, akik a korábbiakban és az elmúlt évtizedben sokszorosan eljátszották a normálissághoz való jogukat. Is.

Mit nevezhetnénk manapság normálisnak? Teljesen normális, sőt örvendetes, hogy vannak még vakondok - vakondokok -, a strand gyepe viszont szinte hasznavehetetlenné válik a túrásaiktól. Normális, bár nem mindenkinek okoz örömöt, hogy görény lakik a padláson. Nem egészen normális, hogy lakásának bejárata egy törött pala helyén tátong, mert ott az eső is be-bejár, ha kedve tartja. Bárcsak Pesten volna több görény, ritkítandó a Belváros szemtelen, mocskos galambhadát.

Normális az a kis nádasocska, amelynek valami rejtélyes okból megkegyelmezett a mindent kikövező, vas és műanyag izékkel telerámoló önkény. A nádasban, de még a szélén is, csodálatos élet zajlik: vadkacsacsalád jön elő, s bújik vissza a torzsák közé, városi szem által ritkán látott rozsdafarkú hintázik egy hajlongó nádszálon. Az idill azonban csak pillanatokig tarthat, mert máris jön a kis Roland, műanyag vödréből szórja a homokot, ordít, mint a sakál - az például az afrikai sivatagban teljesen normális volna -, nyomában bukdácsol anyuka: - "Jaj, Rolandka, mit csináltál, leöntötted a bácsit!" A gyerek üvöltve csörtet tovább, kis híján begurul a kövek közé, de az ilyennek mindig szerencséje van, az anyukájával együtt. A madarak mindenesetre hanyatt-homlok menekülnek a nádas belsejébe, ahol már nem láthatók, bár az ilyen Roland-féle nem is kíváncsi rájuk, az anyukája meg pláne nem, csak a bácsi nézte volna még őket egy kicsit.

A hattyú persze meg se rezzen, az nem fél semmitől, egy ilyen Roland az anyukájával meg végképp nem ellenfél a számára.

Etika a strandon

A nyaraló úszni, napozni, labdázni akar, élvezni a nyarat, a Balatont. Talán egy kis nyugalmat is, bár arra alig van esélye. A strandos meg évről évre emeli az árakat, ő meg hasznot akar. Többé-kevésbé normális ez mindkét részről. Az idén új strand nyílt, kisebb, nyugalmasabb, olcsóbb is a többinél, egy korábban kizárólag magáncélra használt partrészen. Nincs benne duc-duc zenével teli hangszóró, sem kövér puhányokkal teli étterem, de még daru sincs, amelynek magasra húzott kosarából gazdag idióták ugrándoznak, gumikötéllel a lábukon. Igaz, ez a bungge jumping a régebbi strandon is megszűnt, úgy hírlik, túlfeszítették a húrt, vagyis a gumikötelet. A jumping bizniszt persze nem kell félteni, tízezer körül volt egy ugrás éveken át, a temetés meg százötven-kétszázból ma is kihozható.

Az új strandon semmi efféle nincs, a belépődíj is méltányos. A többihez képest feltétlenül, de még ahhoz képest is, hogy a Balaton ingyenes ajándék a Jóistentől. A bejáratnál köszönnek, szóba állnak az emberrel, a magyarral is, ha nincs nálad elég pénz, azt mondják, majd ha visszajössz ebéd után, délután meg már nem adnak jegyet, helyesebben nem kérnek belépődíjat, a gyep fele akkor már árnyékben van, meg késő is van, úgyhogy nem volna etikus.

Hiába, már a Balaton sem a régi. Itt ez a jó kis strand, barátságos személyzettel, akik etikai megfontolások alapján foglalkoznak a vendéggel. Lehet, hogy jövőre a bedobálók is bedobják a törülközőt?

Szikora József

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu