Elmer István

A fiú, aki beszélgetett a folyóval

A gyerek a nagyapjával a folyóparton élt. Ott, ahol elmocskolódott a Duna. A szemetet az emberek lehordták a partra, s a víz szélére borították. A gaz egy idő után belepte, s mintha csak a város bűnei lapultak volna alatta. Nyári napokon a rothadástól terjengett a bűz.

Lábujjhegyen, vérző talppal bicegett vissza a gyerek a házba. Az ablakok laposan hasaltak a partra, előttük már nem volt út, csak a gazos part, s után a víz, amely a város kikövezett partkalodája után itt terült ismét szét, itt áradt tova, habosan fodrozva a kitörő hullámokat.

A házról régen lehullott a vakolat, télen a szél erősebben csapkodott, mint másutt, a tető is megroggyant középütt, de az öregembernek se pénze, se energiája nem volt a kijavítására. Talán nem dől ránk, nézte el olykor, s a tél közeledtekor imádkozott, tartsa meg a hó súlyát.

A gyerek kifakult, térdig érő bő klottnadrágban bicegett vérző lábával. Nyolcéves lehetett. Csak addig éljek még, amíg saját lábára áll, fohászkodott az öreg, egy szobában laktak, vastag takarót húztak magukra esténként, a folyóparton a legmelegebb nyári napokon, a rekkenő hőségben sem volt kibírhatatlan a meleg.

Nagyapa, csodaszép autót láttam, rázta meg az öreg vállát, amikor az elbóbiskolt a ház árnyékában.

Csodaszép autót, kérdezett vissza csodálkozva a nagyapja. Azután hol láttad, és magához vonta a gyereket. Gondolatában nem fogalmazta meg: árván maradt ez a szerencsétlen, mintha az árva szótól irtózott volna, mintha ebben rejtezne a nyomorúság.

- A fölső úton.

- A fölső úton? Mondtam neked, ne menj arra, itt van neked a Duna, annyi csodával, amennyit soha nem adhat a fölső út.

Mi történt, kisunokám, dobta el az öreg kezéből a lyukas edényt, arra gondolt, megcinezhetné, s akkor vízmelegítésre még használhatja. Beleléptem valamibe, szipogott a gyerek, és vérben úszó lábfejére nézett.

- No, mutasd!

A nagyapa leültette a gyereket, lábát az ölébe vette, tiszta ronggyal letörölte.

- Valami fémdarab volt?

- Lehet... hirtelen végighasította a talpamat.

A hosszú vágás fémes sérülésről árulkodott. Az öreg vizes ruhával lemosta a gyerek lábát, majd a sebet szájához szorította.

- Ki kell szívni - mondta lihegve, amikor levegőt vett. - Jól ki kell szívni, nehogy vérmérgezést kapj. Ez a titka. Különben a vér befelé viszi a mérget.

Azzal újra a szájára vette a gyerek mezítlábas nyári élettől kérges talpát, és szájába csorgatta a vérét, majd amikor megtelt vele, kiköpött az udvar földjére.

- Na, még egyszer! - készült neki, megnyomkodta a seb környékét, minél több vér folyjon elő, a gyerek sziszegett, de nem mert hangosan jajongani. Katonadolog, nevetett rá a nagyapja, mire fölnősz, már emlékezni sem fogsz rá. S ameddig nyomkodta a talpát, szidta az embereket.

- Mit tudnak ezek a folyóról? Teherautószám hordják ide a szemetet. S amikor szólok ezért, még nekik áll feljebb, a bugrisok, nagy pofával magyaráznak: jól van öreg, tűnj el, senki nem kérdezett. Mit értenek ezek a folyóról? Ötven évig halásztam rajta, amióta az eszemet tudom, a folyó tartott el. Úgy gondoltam, enyém a Duna. Mert ismertem, mert szerettem. A vizet szeretni kell, s akkor megmutatja magát annak, aki jóságosan bánik vele, s nemcsak megmutatja magát, hanem el is tartja azt, aki szereti. Neked is a folyóból kell megélned. Amit ad, az a tiéd! - s az öreg összeszedve erejét ismét arcához emelte a gyerektalpat, az ujjak szeme körül simogatták a bőrét, s szívta, egyre csak szívta a sebet.

- Jól van! - fogta át a gyerek nyakát, amikor elengedte a lábát. - Nem lesz semmi baj.

Másnap leereszkedett a gyerekkel a meredek parton, s legalább a házuk előtt öszszeszedték a szemetet. Gőzölgött a szürke iszapos mocsok.

- Elmaradt idén a zöldár, az valamelyest kitisztította volna a partot.

Már estefelé járt, amikor végeztek a munkával. Szemközt, a Garam folyó torkolatától balra vérezte el magát a nap. Nézd csak, suttogta az öreg a gyereknek, mintha csak valamiféle nagy titkot osztana meg vele, nézd csak, olyan véres a nap, mint a lábad volt. Látod, nemcsak te, a világ is szenved.

Azután az elnyugodott esti hullámokra figyelt.

- Drága gyerekem, a folyó mindig ad valamit. A folyó gazdag, csakhogy sokan nem ismerik föl. Aki észreveszi a víz gazdagságát, az maga is azzá válik.

- Akár olyan gazdaggá, mint azok ott? - mutatott a gyerek a folyón fölfelé úszó üdülőhajóra, amely Kovácspatak felől akkor bukkant elő a kanyarban. Csillogtak rajta a fények, visszatükröződtek a vízben, a fedélzetről dixilendmuzsika szólt.

- Nem, nem olyan gazdaggá. Mindenki másként gazdag. Az övéké csak a hajó, de a tiéd az egész folyó.

Fölvonszolták még az utolsó kosár szemetet, az öreg az udvaron hordós zuhanyt szerelt föl még évekkel azelőtt, májustól szeptemberig az alatt mosakodtak, s anélkül, hogy villanyt gyújtottak volna, ágyba bújtak.

- Nézd csak kisunokám, mondta még az öreg, már régen lenyugodott a nap, mégis mennyire világos az ég. Nyáron a föld sötétedik előbb, de a magasban még ott az elmúlt nap. Télen ellenben az ég sötétedik el hamarabb, s zuhan a koromfeketeség a földre.

A nyitott ablakon át hallották a folyó hangját. Mintha a világ kibékült volna magával.

Másnap az öreg nem érezte jól magát. Ágyban maradt. Semmije nem fájt, de gyönge volt a teste. Magához intette a gyereket.

- Mutasd a lábad!

Megtapogatta a seb környékét, fáj, kérdezte, s gondosan megvizsgálta, nem indult-e fölfelé a mérgezés piros csíkja.

- Jól van! Mehetsz!

A gyerek leszaladt a folyópartra, hogy belegázoljon a vízbe. De azon a helyen, amelyet előző nap kitakarított a nagyapjával, egy kenu feküdt. Merőlegesen a vízre, szabályszerűen fölfordítva.

Megkopogtatta, körüljárta. Sok mindent adott már addig a folyó, de ilyet még soha. A gyerek az orrán talált egy kötelet, annál fogva feküdt neki. Az iszap megfogta a lomha testet, de amikor sikerült megmozdítania - elfeledkezett már lábán a sebről -, könnyebben csúszott a sáron. A füves partoldalra vizet locsolt. Szerencséjére a kötél hosszú volt, előbb ő kapaszkodott föl, s onnan cibálta a kenut. Csúszott a nedves füvön, s amikor az orra már jó magasan előbukott, a kötéllel visszaaraszolt a kenuig, s az oldalába kapaszkodva billentette föl a partmagasba. Onnan pedig már gyerekjáték volt a házig vonszolni.

A széles kapubejáró alatt a falnak döntötte, olyan helyzetbe, ahogyan a folyó adta.

Nagyapa megmondta, nézte a hatalmas zsákmányt, a folyó ellátja azt, aki szereti.

A turisták nemsokára viszszatértek a partra. Fölkapaszkodtak a vár romjaihoz, készítettek néhány fényképet, s indultak volna tovább. Amikor észrevették, hogy a kenu nincs sehol, vadul hadonásztak az evezőlapátokkal.

Néhány perc múlva akadtak rá a házra. A kapualjban a gyerek ott állt a kenu előtt, és bámulta.

Rohadt kölyök, hát te voltál, kiáltotta az egyik turista, koszos trikójánál elkapta a gyereket, s lekevert neki egy jókora pofont. Gyere, vigyük, intett a társának, nem szabadott volna megállni ilyen külvárosi részen.

- Mi volt az, kisunokám? - kérdezte az öreg, mert hallotta a kinti zajt.

- Semmi nagyapa! - lépett a gyerek az öreg ágyához. - Csak a folyóval beszélgettem.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu