Keressétek az odaföntvalókat...

Egy magát tudósnak tartó újságíró azzal vádolt meg egy igehirdető papot, hogy "szorongásos magánparúziát hirdet", mivel mert beszélni a halál után következő életről, mely ítéleten megy át.

A mai Evangéliumban a mi Urunk Jézus is ezt teszi, amikor elmondja példabeszédét arról a gazdag emberről, akinek a földje bőséges termést hozott, és ez gondot okozott neki, mivel csűrei kicsik voltak a nagy terméshez képest. A gazdag ember végül is megoldotta a problémát. Elhatározta, hogy nagyobbakat épít, és odagyűjtve a sok évig eltartó vagyonát, elégedetten mondhatja magának: "Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, és élvezd az életet!"

Az Úr Jézus szerint erre Isten így szólt hozzá: "Esztelen, még az éjjel számon kérik a lelkedet."

Tehát van egyéni számonkérés is és egyéni parúzia is... és mindez lehet igen-igen szorongásos. Nem Isten miatt, hanem az esztelen ember miatt, aki valamit Istennek tartott, ami nem Isten: aki valamiben úgy bízott, mint ahogy Istenben kell bízni. Már az is elég nagy esztelenség, hogy élete végső megoldását valamiben látja ő, aki valaki: egy személy a személytelenben bízik. Bizony esztelen!

Ennek az embernek esztelensége nemcsak az örök élettel szemben mutatott teljes érzéketlenségében van, hanem a jelen élet eléggé bamba és felületes felfogásában is. Hogy tud boldoggá tenni egy végtelenre beállított emberi szívet az évekig biztosított élelem?

Hiányzik belőle a prédikátor éleslátása és igenis jól megalapozott keserűsége és kiábrándultsága:

"Az ember minden napja csupa szenvedés, és minden tevékenysége csak bosszúság. Szíve még éjjel sem tud megnyugodni! Ez is hiábavalóság!"

Egyfajta lelki intelligencia kell ahhoz, hogy mélyre nézve meglássuk a tényt: kívül kerültünk a paradicsomkerten, és ez az állapot, amiben vagyunk, nem nekünk való: "nincs nekünk itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük". (Zsid 13, 14)

A szívnek erről a nyugtalanságáról írja Szent Ágoston: "Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned!"

Nem arról van szó, hogy létundorral járjunk le s föl, hanem hogy észrevegyük: a Teremtő nélkül ez a teremtés nem jó. Amikor Isten a Teremtés könyve tanúsága szerint többszörösen kijelenti a világról, hogy jó, hogy nagyon jó, akkor ez nem egy olyan világra vonatkozik, amely Teremtője nélkül is elvan: nem olyan emberi életre, mely a Teremtő teljes feledésében, sőt tagadásában látja úgynevezett önmegvalósítását.

A "hiúságok hiúsága" felkiáltás nem életundort jelent, hanem a világ legreálisabb vallási kijelentését: egy megváltó Jézus nélküli világ értelmetlenségét. A megtestesülés és bűnöket eltörlő kereszthalál, valamint a dicsőséges test szerinti föltámadás nélküli világ értelmetlenségét. Jézus nélkül ez a bűnbeesett emberiség végső megnyugvást nem találhat, s ha talál, akkor önámításban él: legföljebb az Igazság keresésének békessége töltheti el, míg meg nem találja őt.

A bűnbeesett emberiségnek véglegesen és egyértelműen a Teremtő Atya akkor mondta ki a világ jóságát, amikor Szent Fia testét a Szentlélekben örök dicsőségre támasztotta, és a benne hívőknek megadta az istengyermekség kegyelmét.

Kiárasztva szívünkbe a Szentlelket, egy új életcsíra bontakozik bennünk: ez valamiképpen a mi föltámadásunk kezdete.

Ezért szólít fel az apostol bennünket: "keressétek az odaföntvalókat". Ez azt jelenti: mindent az odaföntvalókkal kapcsolatban lássatok, mérjetek le, értékeljetek. Krisztus már az Atya jobbján ül. Vagyis emberi testünk, emberi természetünk benne Isten örök szentháromságos életében van. Ami bennünk a keresztségben elkezdődött, az minket is Krisztus megdicsőült állapotára emel föl.

Láttam meghalni szerzetes atyákat és testvéreket szorongás nélkül. Készültek az örök életre, és hitben, csendesen aludtak el, de ezeknek az igazaknak a szorongás nélküli halálát megelőzte egy esemény: hogy tudniillik lelki-testi szorongások között megszülettek Isten gyermekeinek szabadságára. Ahogy a mai szentleckében olvashatjuk: elfojtották tagjaikban a paráznaságot (nem a szexualitást, azt Istennek adták) - és levetették nem kis küzdelemmel a régi ember görcsös szokásait, és felöltötték az új embernek, Krisztusnak a vonásait.

Egyik közülük a kezem között halt meg, a feszületet csókolva, amelyet nyújtottam neki... nagy békességben. A szorongásos magánparúzián úgy látszik jobb még az életben átesni, hogy félelem nélkül indulhassunk az örök hajlékok felé, amikor szólít az Úr.

Barsi Balázs OFM

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu