Varga István

Egyetem-es gondjaink

Napilapok hasábjain gyakran olvashatjuk, hogy a tudásalapú társadalomé a jövő; hogy Magyarország szürkeállományban gazdag; hogy tehetséges fiatal kutatók hagyták el hazánkat a jobb kutatási és megélhetési feltételek érdekében; hogy az egy lakosra vonatkoztatott, kutatásra szánt pénz összege hazánkban 37 dollár, Portugáliában 72 dollár, az Egyesült Államokban 681 dollár; hogy Finnországban két évtizeddel ezelőtt a nemzeti össztermék (GDP) 1 százalékát fordították innovációs célokra, ami ma már 3,5 százalék, s ennek köszönhetően a vásárolt csúcstechnikai termékek 3,5-szeresét adják el stb.

A mindenkori kormány hosszú távú feladata a műveltségi színvonal emelése, amely a közoktatás, a felsőoktatás és kutatás átgondolt, anyagiakkal is kellő mértékű támogatása révén valósulhat meg. Ezért ígéretes az oktatási kormányzat törekvése, amely a tanítói-tanári pályát a jelen évtized közepére vonzó, tisztes megélhetést biztosító bérrel kívánja elismerni. Így lesz reményünk arra, hogy elhivatottságot érző, jó képességű fiatalok kerüljenek ilyen pályára. A helyzet javulásának a jele például a 2001 januárjában bevezetett egyetemi tanári - s ennek arányában egyéb besorolású oktatói - bérek jelentős emelése, vagy a kutatásra-fejlesztésre fordítható pénz (1998-ban a GDP 0,7 százaléka) folyamatos és jelentős emelése, amely 2002-ben eléri a GDP 1,5 százalékát. Nemzetünk jövőjét szolgálja a "kutató egyetem" tervének meghirdetése.

Nap mint nap felvetődő vitatéma, hogy az immár összevont felsőoktatási intézmények mennyire képesek a tömegesedő, ugyanakkor minőségi szakemberképzés igényeinek megfelelni. Nagy múltú egyetemeinken tanult szakemberek közül sokan szereztek - és szereznek ma is - elismerést mind a hazai, mind a külföldi környezetükben. Önámítás lenne azonban nem észrevenni, hogy a II. világháború óta több európai és tengerentúli felsőoktatási intézmény fejlődésével nem tudtunk lépést tartani. Lemaradásunk részben az ország közel fél évszázados politikai helyzetével, s az abból adódó gazdasági következményekkel magyarázható, de az emberi minőségben sajnálatosan bekövetkezett változásokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

"Senki sem nézheti páholyból az eseményeket. Felelősek vagyunk. E felelősség nemcsak lelkiismeretes munkát, hanem olykor kritikus szavakat, magatartást is követel(ne)" - olvashattuk a Magyar Nemzet június 2-i számában a korábbi pannonhalmi főapáttal, Szennay Andrással készített interjúban. Az sajátos adottság, hogy a jelenlegi oktatói és vezetői állomány jelentős hányada az elmúlt politikai rendszer neveltje, s egy része annak foglya. Elvárható, hogy a megüresedő egyetemi-főiskolai állásokat egyre több tehetséges, jellemes, erkölcsi alapokon álló fiatallal töltsék be. Ők a jó gazda gondosságával ügyelnének arra, hogy a - mindig szűkös - pályázati és költségvetési források a jelenleginél jobb hatásfokkal hasznosuljanak minden egyes munkahelyen. Fontos lenne az is, hogy a kiváló teljesítményt nyújtó, lelkes ifjú nemzedék képviselői ne váljanak munkahelyi kontraszelekció áldozataivá. Sajnálatos, hogy még a természettudományokat művelő intézményekben is - ahol pedig a minősítésre tárgyilagos mérce (nemzetközileg megállapított mérőszám, az impakt faktor) áll rendelkezésre - egyesek tudományos érdem nélkül kerülhetnek napjainkban is vezetői állásba. Megjegyzendő, hogy ma már az egyetemi hallgató is számítógépprogram segítségével percek alatt meggyőződhet bármelyik oktatója tudományos teljesítményéről. Ráadásul - a felsőoktatási törvénybe foglalt joguknak köszönhetően - a diákok képviselői jelen vannak a különböző fórumok, például a kari tanácsok ülésein, ahol közvetlen tapasztalatot szerezhetnek azok intézkedéseinek hátteréről, a jegyzőkönyvek hűségéről stb.

Felsőoktatási intézményeink tudományos igényessége fölöttébb eltérő. Ezt jellemzi például a közelmúlt egyik sajtóhíre, amely szerint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem tanári kinevezésre javasolt 10 pályázata közül 2, a Debreceni Egyetem 15 pályázata közül 3, a Szent István Egyetem 8 pályázata közül 6 pályázatot nem fogadhatott el a Magyar Akkreditációs Bizottság. Egyes intézmények a tanári kinevezés feltételeként megkövetelik az akadémiai doktori fokozatot és legalább két idegen nyelv ismeretét, mások beérik egyetlen középfokú nyelvvizsga bizonyítványával. A mostanában kinevezendő - feltételezhetően évtizedekig működő - egyetemi tanár nyelvtudása tehát nem különbözne a 2005-ben érettségiző, középiskolás diákétól, a leendő egyetemi hallgatóétól! Rossz közérzetet kelt az olyan vezetői megbízás, amely a megkérdezettek 1 igenlő, 4 tartózkodó és 6 nemleges szavazata ellenére születik. Talán elegendő ennyi példa az "egyetem-es" gondokra.

"Spes est ultimum adversum rerum solacium" (A bajokban utolsó vigaszunk a remény) - vallotta Seneca. Ezt a reményt táplálja az a tény, hogy egyre több intézményünkben számos kiemelkedő képességű, szívós munkát végző, a mai hibákból tanulni képes, erkölcsi felelősségtudattal rendelkező fiatal ragyogó eredménye segít az "emelkedő nemzet"-té válásunkban.

(A szerző a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karának professzora)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu