A jubiláló Szegedi Szabadtéri Játékok

José Cura koncertje és Bartók-est a Dóm téren

Hetven éve, Voinovich GézaMagyar passiójának előadásán gördült fel először a képzeletbeli függöny a szegedi Dóm tér hatalmas színpada előtt. A rövidesen nemzetközi hírnévre szert tevő fesztivál - mely Hont Ferenc kezdeményezésére és KlebelsbergKunó támogatásával indult el - leküzdve a kezdeti nehézségeket a hazai színházi élet legnagyobbjai mellett, valódi világsztárokat is vendégül láthatott. Egy sokat idézett történet szerint Pietro Mascagni - aki a milánói Scala vendégénekeseinek közreműködésével, 1935-ben itt dirigálta Parasztbecsület című operáját - megjósolta, hogy a város egész jövőjét innen fogja nyerni. Három év múlva Puccini Turandotjának főszerepét Gina Cigna énekelte, akivel Itáliában az opera első teljes lemezfelvétele készült. (A párizsi születésű olasz énekesnő éppen idén hunyt el 101 (!) éves korában.) E nagyszabású vállalkozást 1940-ben, a háborús helyzet miatt, nem tudták folytatni, és a gondolat csak húszévi kényszerpihenő után, 1959-ben éledt újjá. Azóta minden nyáron megtelik a többezres nézőtér a különböző műfajok - az opera, a balett, a dráma, a népzene, a jazz, újabban pedig a rockopera és a musical - rajongóival.

José Cura

A közelmúltban sajnálatos módon sokat zuhant a Játékok színvonala a komolyzenei események tekintetében. Gianfranco CeccheleOtellója (1994) és Boiko ZvetanovManricója (1995) óta nem tudtak a szervezők igazán nagy formátumú vendégművészeket megszerezni. Kényszerűség diktálta "magyar nyarak" következtek, ahol ráadásul a sorozatos lemondások és a laza, mondhatni igénytelen szervezés egészen méltatlan és totálisan érdektelen előadásokat produkált. Emellett olyan kézenfekvő lehetőségeket hagytak ki az illetékesek, mint például Marton Éva meghívását, aki - a szabadtéren hatásos operák - lásd a Turandot, a Tosca, vagy a Gioconda címszerepeiben Szegeden is megmutathatta volna, hogy "mi a dörgés a nagyvilágban". (Talán még most sem lenne késő!)

A mostani jubileumi fesztivál viszont - leszámítva a bosszantó és indokolatlan félórás csúszásokat az előadások kezdetén - biztató volt. José Cura koncertje - a borsos jegyárak dacára - nagy tömeget vonzott. A tehetséges argentin tenor - ha nem is mérhető példaképéhez Plácido Domingóhoz - mindenképpen korunk egyik legérdekesebb művészegyénisége. Simona Baldolinivel és Frankó Tündével adott operaestjén - melyet Ács János dirigált - nagyon szép pillanatokat szerzett, elsősorban a kettősökben, ahol végre "félretette" - a fiatalabb generáció megnyerésére szolgáló - túlzott lazaságát, és megmutatta, hogy milyen beleélő készséggel és szívvel képes tolmácsolni Verdi, Puccini és a veristák - jelen esetben Giordano - műveit. Érdemes lenne a következőkben teljes szerepre meghívni, mert Cura kiváló színész, aki ezeken a "reklámkoncerteken" - melyeket eddig Budapesten és most Szegeden adott - ezt a képességét csak sejtetni tudta.

Kockázatos és merész vállalkozás volt Bartók A kékszakállú herceg várának bemutatása a szabad téren. (Az "ikerdarabot", A fából faragott királyfit már játszották itt 1964-ben, Eck Imre betanításával.) Az igényes zenei megvalósítás Vető Tamást, az 1958 óta Dániában élő és működő karmestert dicsérte. Nehéz és nem túl hálás feladat jutott Valló Péternek osztályrészül, amikor elvállalta Bartók "kétszemélyes balladájának" megrendezését. Nem a kézenfekvőbb - inkább szabadtérre való - lehetőséget választotta, vagyis a középkori történet naturalista színpadra állítását, hanem a belső szimbolika puritán ábrázolását. Éppen ezért nem voltak ajtók, nem szerepeltek a szövegben említésre kerülő tárgyak, és nem jelent meg a három "régi asszony" sem. Kanapé és asztalka állt a színpad közepén, amely körül - az ajtókat helyettesítő, különböző fényekkel megvilágított - gördülő lépcsősorok szűkítették folyamatosan a (lelki és szellemi) teret Judit és a herceg "összecsapása" közben. Polgár László kiérlelt - csodás hangon megszólaló - Kékszakállújának igazi tartása van. A legfeszültebb pillanatokban sem vetkőzik ki önmagából, és darabvégi rezignáltsága ezért hat igazán drámainak. Komlósi Ildikó, nőies és szenvedélyes Juditként - bár kevésbé énekelt kiegyenlítetten - méltó partnere volt Polgárnak.

A fából faragott királyfi című (mese?) balett Juronics Tamás (Szegedi Kortárs Balett) koreográfiájával egyszerre volt modern és látványos. Mai ruhákban játszott, mai történet: csillámpapírt szóró - nézőtérről lopakodó - koboldokkal, több tucat felszálló galambbal és csobogó vízzel "szabadtériesítve". Morbidnak tűnt viszont a túlhajszolt, transzszexuális tündér parádézésa, aki valójában maga sem tudja "mit akar". Juronics még a nagy nehezen kiizzadott happy endet is zárójelbe tette azzal, hogy az egymásra talált herceg és a királylány (bébivel a karján) unottan ülnek egymás mellett a - "Kékszakállúban" is szereplő - kanapén, miközben a dolgukat vesztett koboldok - megszokásból - még egyszer behintik őket a "csillámporral". Alapvetően jó produkció, remek koreográfia földhözragadt és sivár, depressziós mondanivalóval.

A Szegedi Szabadtéri Játékoknak a hatalmas templomtornyok tövében, a csillagos, vagy felhős ég alatt sajátos, utánozhatatlan hangulata van. Hetven év története és az itt fellépők impozáns névsora kötelez, hogy a folytatás a helyhez és az elődökhöz egyaránt méltó legyen.

Pallós Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu