Hu

Fekete István örökszép állatregényeinek egyik főszereplője Hu, az öreg gyöngy- - vagy korábbi nevén (az író is így nevezi) lángbagoly. A könyvekből nagyon sokan ismerik, a kifejezetten éjszakai életmódú madarat a valóságban annál kevesebben látták. Hu ugyanis csak a sötétség beállta után hagyja el rejtekét, és oda még a hajnal derengése előtt vissza is tér.

A gyöngybagoly hazánkban a települések lakója, elsősorban a falusi templomtornyokban tanyázik. Fészket nem épít, a poros gerendák közti törmelékre rakja le általában öt-hat tojását. A hatvanas és hetvenes években, amikor a Madártani Intézetben egyebek mellett a baglyok táplálékvizsgálatával foglalkoztam, gyakran találkoztunk. Ahhoz ugyanis, hogy az étrendjéről árulkodó, szőrből és apró csontocskákból álló hosszúkás képleteket, az úgynevezett bagolyköpeteket összegyűjthessem, fel kellett kapaszkodnom a szúette, öreg gerendákon a toronysüvegbe, ahol Hu a nappali órákat tölti. Rendszeresen jártam például a telki templomtoronyba. Odafent pókhálók, csend és félhomály fogadott, na és persze a fekete szemeivel rámcsodálkozó gyöngybagoly. Egy ideig mozdulatlanul ült a sarokban, aztán lassan, szinte észrevétlenül behúzódott a tetőrész alá, ahol már nem láthattam. Ő persze figyelt engem, s amíg a köpeteket gyűjtöttem, állandóan magamon éreztem kutató tekintetét.

Csodálatos kilátás nyílik a templomtoronyból. A piros tetők felett messzire ellátni, egészen a zöldellő mezőkig, és az ember gondolatban követheti Hu útját, amint nesztelenül kisuhan a zsalugáterek rései között, és néhány szárnycsapás, rövid siklás után máris kedvenc vadászterületén találja magát. Felül egy földbe szúrt karóra, alacsony faágra, úgy les az előbukkanó zsákmányra. Finom hallásával szinte beméri a mégoly sűrű fűben mozduló rágcsálót, ráereszkedik, és megragadja tűhegyes karmaival.

A baglyok gyomornedvei nem emésztik meg a csontokat, így a szétbontogatott köpetekből előkerült apró koponyák és állkapcsok a mikroszkóp lencséje alatt fajra pontosan meghatározhatók. A sok ezer megvizsgált zsákmányállat között vezető helyen szerepelt a mezőgazdaság egyik közellenségeként is emlegetett mezei pocok, de találtam egyéb rágcsálók, valamint cickányok maradványait is. A házi egereket valószínűleg az istállók, pajták, szalmakazlak környékén fogta, mert Hu ott is szívesen zsákmányol.

A toronyban a gyöngybaglyok mellett házigalambok, csókák, verebek tanyáznak, néha fejjel lefelé csüngő, békésen alvó denevéreket is láttam a gerendákon. Ha a déli harangszót hallom, gyakran eszembe jutnak ezek a gerendákon kapaszkodva tett, néha nem is veszélytelen kirándulások. De nem felejtem el azt sem, ami egy alföldi toronyban történt. Éppen lefelé indultam, lábam tapogatva keresett valami támpontot a gerendákon, amikor bekapcsolt az elektromos automata, és néhány méterrel a fejem felett megszólalt a nagyharang. Amikor felmásztam a toronyba, teljesen megfeledkeztem arról, hogy dél felé jár az idő. Nagyon szeretem a mezők felett sodródó távoli harangzúgást, de amikor így váratlanul, minden bejelentés nélkül megkondul az ember feje felett... Kevésen múlt, hogy le nem zuhantam a gerendáról.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu