Illés Sándor

A koldus meleg ebédje

Van egy kedvenc padom a Belvárosban, a Vörösmarty téren, a vizet okádó kőoroszlán-kút mellett. Ott szoktam megpihenni olykor, ha elfáraszt a séta. Ismerőseim már a galambok is; körültotyognak, morzsát várnak. Tegnap is oda indultam, és megrökönyödve láttam, hogy foglalt. Középkorú férfi terpeszkedett rajta, jobbra-balra kapkodva a fejét, mintha nagyon várna valakire.

Amikor mellé ültem, jobban szemügyre vettem. Ismerős volt az arca, a ruházata. Ezzel az emberrel én sűrűn találkozom, és nem is akárhol, hanem itt a Vörösmarty tér környékén. Aztán hirtelen rádöbbentem: ez a Váci utcai koldus. Ha végigmegyek olykor a sétálóutcán, mindig elhaladok mellette, az egyik ház előtt szokott üldögélni.

Kissé megviselt, de gondosan összehajtogatott pokrócon üldögél szótlanul, mellette a kalapja, és abba várja az alamizsnát. A déli órákban, ha odatűz a nap, akkor felteszi a napszemüvegét is. Az első pillanatban arra gondoltam, talán felhagyott a koldulással, valami nagy szerencse érte, totózott vagy lottón nyert, és most itt pihenget.

De nem! Feltűnt egy tízéves forma fiú, annak intett, az meg sietve érkezett, kezében egy tarisznyaféle szatyorral. Ilyenekben hordják a vidéki emberek az elemózsiát. Csak nem?

De. Az ebédet várta. Aki hozta neki, nyilván a fia. A felesége küldött meleg ebédet: nyújtogatom a nyakam, mi lehet a kék lábasban, de nem tudom tisztán kivenni. Gyorsan bekanalazza, miközben fél-fél szót vet a gyerek felé, aki hadarva válaszol. Mentegetőzik, amiért késett, csak lépésben halad a Rákóczi úton a forgalom.

Az oroszlános kútról hoz neki vizet a fia, aztán összepakol, és már indul is haza. Ő meg vissza a munkahelyére, a Váci utcai ház kapuja elé.

Otthagyta kis motyóját is, senki nem viszi el. Sebtében még néhány kérdés a gyerekhez: "Hogy van a nagymama? Felkelt? Fájlalja még a derekát? Hát a kislány? Aztán: mondd meg az anyádnak...." A végét nem értem tisztán.

Egyedül maradok a padon, s csak ülök a zsibbadt csendben, ami bennem kavarog. Követem egy ideig a koldus távolodó alakját, s elképzelem: most ér vissza a "munkahelyére", szétteríti szakadozott pokrócát, két térde közé fogja a kalapját, és megkezdi a délutáni műszakot. Mielőtt este eltávozik, összecsomagol, majd a vállára veti kis cuccát, hazafelé menet bevásárol még a konyhára, amivel megbízta a felesége.

Lehet, hogy Óbudáról jár ide koldulni. Reggelente elköszönnek tőle az ismerősök, szomszédok, olykor aggódnak is miatta, nehogy elkéssen a munkahelyéről. Gondolom senki sem sejti, hol a munkahelye. Az arrafelé élők, akik körülveszik, sose járnak ide korzózni. Arra gondolnak, talán egy jól kereső állása van valahol, a Belvárosban. Az ilyet meg kell becsülni!

Ő az egyetlen dolgozó a családban. A felesége megbecsüli, naponta küld neki meleg levest vagy főzeléket. A gyerekei azt mondják az iskolában: "Apu hivatalba jár!" Felvágnak. Nem melós: hivatalnok. Mert ugye csak ül, mint a hivatalnokok. Az ilyen jó munkahelyet meg kell becsülni. Gondolom meg is teszi, hiszen ebből él már évek óta. Irigyei is sokan lehetnek.

"A Kovács János, a második emeletről? Annak jól megy, fix helye van!..."

Elképzelem, hogy a felesége a gyerekekkel néha-néha elsétál a Váci utcába , s váltanak akkor egymással egy-egy meleg tekintetet. De csak diszkréten, nem szabad zavarni a munkájában.

Régi mesékre gondolok, amikor még királyfikról olvastam, de akkor sose gondolva arra, hogy koldusfi is létezhet a valóságban. Mint ahogyan az ő fiát neveznék a mesében, aki nyilván büszke az apjára. "Az én faterom az olyan ember!" - henceg az iskolában. Nimbusz övezi. Dicsérik: nem iszik, szorgalmas, sose késik el a munkahelyéről. Az idén talán kiveszi majd nyári szabadságát. Lehet, hogy a Balatonra utazik a család. Vagy a Mátrába.

Azon veszem magam észre a belvárosi padon üldögélve, hogy egy kicsit én is büszke vagyok rá. Gyermekkoromban mindig azt hallottam a nagyapától, hogy meg kell becsülni minden tisztességesen végzett munkát. Mert a munkának lelke van.

Amikor hazafelé tartok, megállok előtte és egy ötvenest dobok a kalapjába. Csodálkozva rám tekint. Intek felé. Visszaint. Mint két ismerős, ha találkozik egymással ebben a nagy-nagy kavargásban: Üdvözöljük egymást....

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu