Elmer István

Jolána

Táncolni, csak táncolni, csöndesen és bódítóan, bámult Jolána a megnyugodott éjszakába. Az előző nap a vihar ágakat tört le, amelyek rázuhantak a háztetőkre, vezetékeket téptek le. Nem tudjuk, mi és miért következik be. Nem tudjuk, mint ahogyan az órát és a percet sem ismerjük - és úgy érezte, valahonnan régről, talán a gyerekkorából, de lehet, még távolabbról, az idők mélyforrásából futott át rajta az élmény, amelynek arcát, ízét, hangját, hőségét vagy hűvösségét képtelen volt felismerni, csak azt érezte, ott az élmény, mint illedelmes férfiú a táncparketten, a karját nyújtja, s már hangzik a zene, és forognak, forognak és pörögnek, mintha csak mindig ezt tették volna, mintha ez lenne az életük - azután egyszerre, minden különösebb dráma nélkül, véget ért a tánc, eltűnt a táncterem, véget ért a bál, s Jolána magára maradt, az idők mélyforrásából érkezett élmény-kísértet emlékével, még utána kiáltott volna: ne hagyj el!

Táncolni, csak táncolni, csöndesen és bódítóan, ne hagyj el, váratlanul jött élmény, jajongott, senki nem hallotta, lesétált a Duna-partra, férje fáradt volt, korán lefeküdt, a kert vége a folyóig nyúlt, nem nyaralóvidék, miért venné meg a házat és a kertet, mondták neki az ismerősök, azután már nem beszélt róla, hanem megkötötte az üzletet, s minden pénteken, amikor elszabadulhatott a városból, ide utaztak.

Följebb a folyó ágakra szakadt, vizével televérezte a vidéket, de itt megint egyetlen ágba ömlött, széles, nagy víz, a túloldalon egy város fényei és tornyai látszottak, olyan messze, hogy már nem zavarták a csöndet, nem zavarták a hasaló semmit, Jolána lassan ballagott, kinyitotta a kert hátsó ajtaját, ahonnan néhány lépcső vezetett le a vízhez.

Miért folynak a folyók, nézte az estét, tudta, azt akarta kérdezni: miért vannak a törvények, vagy még inkább azt: miféle törvényeknek engedelmeskednek a törvények?

Miért nem lehet gyermekem? - markába vett egy kavicsot, s az estében kifeszült víztükörbe dobta. Hosszan várt, mire rászánta magát, hogy összetörje a nyugalmat: a víz felszínén fények imbolyogtak. Amikor a hullámok elérték a partot, s Jolána belenézett a folyóba, arca és teste idomtalanul hullámzott a maga keltette viharban.

Talán gyönge hozzá a hitem? - kérdezte.

Évek óta járta az orvosokat, amikor meghallotta, hogy valamelyik városban jó nevű professzorról beszéltek, azonnal oda utazott, vállalta a vizsgálatokat, a hónapokig tartó hormonkezelést, testét a végén olyannak érezte, mint egy kísérleti edényt, lefekvés előtt meztelenül a tükör előtt meggyalázottnak látta magát, hasát idétlennek és nyomorultnak, csípőjét csontosnak és riasztónak vélte... Kezét ilyenkor végigsimította, előbb a hasán, azután lecsúsztatta a csípőjére, végül a combjait simította körbe: éreztek-e még szerelmet?

A házat is azért vette meg, hogy elbújhasson. De ki elől? Belegyalogolt a vízbe, lábfejét hűsítette a folyó, ki elől bujdosom, a strandok dzsigolói elől, akik ha fürdőruhában megpillantanak, azonnal észreveszik rajtam női testem nyomorúságát. Nem, ők nem érdekelnek, rázta a fejét Jolána, eszébe jutott az élmény, az idők mélyének élménye az imént, amikor elindult a kerten át a folyóhoz, szerette volna, hogy visszatérjen, maga sem tudta miért, mert bár édes volt, de mégis fájt, édességét vagy fájdalmát kívánta-e inkább, maga sem tudta eldönteni, már régen leszokott a sírásról a nőgyógyászati rendelők előterében.

A közelben esik, érezte a nap fullasztó szárazsága után a levegőben az enyhülést, az ég alján villámlott. Mint az életünk, állt meg Jolána, a villámok fényébe nézett, nem látta, amint lecsaptak a földre, csak amikor már elsötétedett a táj, jelent meg szemében a villámok képe. Akkor fogta föl, ami már nem volt, ami már örökre véget ért.

Minden véget ér, amikorra fölismerjük, fröcskölte lábával a vizet. Az orvos azt mondta neki, ez az utolsó lehetősége, hogy megfoganjon. Pihenjen sokat, a pszichikai megterhelés ártalmas lehet.

Jolána messze elsétált a parton. A vihar egyre közeledett, még némán, a villámokat nem követte dörgés. Kibújt vékony ruhájából, amely alatt mezítelen volt a teste. Az égből felhasító fényekben alakja árnyékot vetett a Dunára. Jolána térdig gázolt a folyóba. Megmerítette a tenyerét, és a vízzel végigsimította a hasát, azután újra vizet merített, a csípőjére csorgatta, majd a combjait nedvezte végig.

Uram, azt akarom, hogy gyermekem legyen, suttogta, azt akarom, hogy gyermekem legyen, ismételte meg, miközben magára merte a folyó vizét.

Mezítelenül sétált vissza a házig, az esti szél szárította le róla a nedvességet a vihar előtt torlódó meleg levegőben.

Nyitva hagyta maga mögött a kétszárnyú ajtót, az ablakokat is kitárta, így várta, hogy leszakadjon az ég. Régóta nem érezte ilyennek a testét: dús volt és eleven, mintha nem ugyanaz a has és csípő, mintha nem ugyanazok a combok lettek volna.

Imádkozott. Olyan szavakkal és olyan erővel, ahogyan még soha: Istenem, legyen meg az akaratom. Már egészen közel csaptak le a villámok a folyóra, mintha megrepedt volna az eleven burok, amely addig sérthetetlen volt, éles robaj kísérte a vakító fényt, még mindig nem esett, Istenem, legyen meg az akaratom, hajtogatta Jolána, azután hirtelen eső verte arcát, testét a nyitott ablakon át, végre, végre, mintha könyörgött volna, mintha fohászkodott volna, úgy jajdult fel Jolána: Istenem, legyen meg az akaratom, mezítelen testén csöppekben folyt végig a hideg eső, megremegett a teste, s nem emlékezett, mikor fordult át a szó az ajkán: Istenem, legyen meg a te akaratod!

Hosszú ideig tartott a vihar. Amikor úgy tűnt, elvonul, hirtelen megfordult a szélirány, s visszahozta a csapkodó esőt, a villámlást. Jolána kivárta a végét. Szája már csak némán mozgott, mintha ugyanazt ismételgette volna. Teste remegett a viharhűlt éjszakában.

Reggel, amikor fölébredt, tenyere a hasára csúszott. Soha nem érezte még annyira különösnek, annyira melegnek.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu