A zöld ladik

A ladik már nem is tárgy volt, hanem személy. Ott ringott a csongrádi Tisza-part öblében, a belsővárosi kanyarban kora tavasztól késő őszig. Karcsú volt, mint egy vízi sellő. Neve is volt: Potyka. Gazdája, a nyugdíjas öreg halász gondosan ápolta, olyannyira, hogy már szinte hozzátartozójának tekintette. Az is volt. Régi, hűséges társa, kenyérkereső szerszámja.

A halász felesége régen meghalt, fiai szárnyra keltek. Elhagyták. Tájára sem néztek. A fiából mérnök, a lányából tanárnő lett. Jól megy a soruk. Annyira jól, hogy még az apjukról is megfeledkeznek... Így hát az öreg halászt mindenki elhagyta. A ladikja vele maradt. Jellegzetes színfoltja volt a kikötőnek. Zöld színével, ápoltságával kivált a többi szürke vízi jármű közül. Öreg gazdája minden tavaszon újrafestette, olajozta és kátrányozta az alját. A kopottabb varratokon új öltéseket végzett. Az anyag élettartamát így növelte évről évre. Mert a ladik is úgy tart ám soká, ha gondozzák, ápolják.

Ősei csíkászok, pákászok voltak, hát ő is akként élt. Nyáron a vízparton lakott zsúptetős kunyhójában, télen meg a parti nádfedeles viskójában. Jósolni tudta az időjárást a napkelte és a naplemente állapotából; a vizek folyásából meg tudta állapítani a halak várható szaporodását. Hálóit, varsáit maga kötögette. Még az ősi halászszerszámokat, a villinget, a böbögetőt és az ördögtenyerét is meg tudta csinálni.

Hanem az őszön történt valami az öreg halásszal. Egyik napon, amikor a túlpartra indult a varsáit összeszedni, kiesett a kezéből az evező. Nem bírt a víz sodrával. A halászszövetkezet arra kecéző tagjai vontatták az öreget a kikötőbe.

Ez az eset már figyelmeztető volt. Többé nem is szállt vízre. Letette az evezőt, a ladikot áruba bocsátotta. Nem kellett nagy hírverés annak. Gyorsan elkelt. Fiatalok vették meg. Az öreg halász könnyezve vált meg tőle. Mintha testének egy darabját adta volna oda. Ráparancsolt a fiatalokra: jól viseljék a gondját, mert régi szolga. Különben könnyű kis ladik. Álom vele a vízen járni.

Az eladott ladik árát az öreg halász nem tette takarékba. Volt neki megélhetése. A kis nyugdíj, amit a szövetkezettől kapott, fedezte szerény szükségletét.

Egyik napon elment a temetkezési vállalathoz, és a ladik árán vásárolt egy koporsót. Úgy érezte, nemsokára szüksége lesz rá. Nyolcvanon túl az ember már egyre közeledik a halál révpartjához - motyogta magában. Ladik, koporsó talán egyre megy. A két tárgy között van némi hasonlóság. Tulajdonképpen a koporsó is egy ladik, mely az élet tengeréről a sír öblébe viszi az embert - meditált hosszan az öreg halász -, miközben farkasszemet nézett a vörösen leáldozó őszi nappal.

Várkonyi István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu