Vörösbegy az itatónál

Ebédelni ültem le az erdei mélyút mellett, egy félig már kiszáradt dagonya közelében. A fatuskó, amit kiválasztottam, évek óta heverhetett az avarban, félig bele is süllyedt, de kényelmes ülést kínált, és amíg egy jókora paprikából szeleteket vágtam a vajas kenyérhez, félszemmel a vízhez érkező madarakat figyeltem. Nagy volt a forgalom, egymást követték a vendégek, vaskos csőrű meggyvágók, erdei pintyek, cinegék, leszálltak a dagonya szélére, ittak, aztán vagy nyomban elrepültek vagy beljebb ugráltak és fürödni kezdtek. Élvezettel csapkodták magukra a vizet, utána a közeli ágakon hosszasan rendezgették a tollaikat, szárítkoztak.

“Csip-csup-csip-csup” hallottam a csilpcsalpfüzike jól ismert kiáltását és az apró madárka rövidesen a víz mellé ereszkedett. Láthatóan fürödni szeretett volna, de talán túl mélynek találta, mert alig ugrott be, máris újra a közeli bokor ágán termett és ezt néhány perc leforgása alatt legalább tízszer megismételte. Amikor pedig egyszerre két fekete rigó érkezett a vízhez, lemondott a fürdőről és tovább repült.

A szemközt lévő sűrű bokrok mélyén is mozgott egy madár, de csak a levelek között elsuhanó árnyát láttam. Aztán ez az árny néhány perc múlva testet öltött és a szélső ágak egyikén megjelent egy vörösbegy. Narancspiros begytollait enyhén borzolta a szellő, csillogó nagy fekete szemeivel kíváncsian kémlelt felém. Percekig néztük egymást, én a távcsővel, a vörösbegy csak úgy, szabad szemmel, amikor a madár hirtelen félrefordította a fejét, maga elé pillantott és egy utánozhatatlanul könnyed mozdulattal az avarban termett. Felkapott egy, a levelek közül éppen előmászó pókot, jóízűen lenyelte, majd újra felém pillantott és „cik-cik” hangokkal visszasuhant a sűrűbe. De egy perc sem telt bele, megint előbukkant. Vékonyka gallyon egyensúlyozott és a víz felé figyelt, ahol éppen három zöldike pancsolt jóízűen. Oda kívánkozhatott, de ehhez előttem kellett volna elrepülnie, arra pedig, hogy kerüljön egyet és hátulról közelítse meg a fürdőt, kurta kis eszecskéjével aligha gondolhatott. Így aztán hol eltűnt a bokrok között, hol újra előbukkant, és ha rám nézett, éjfekete szemeiből, nekem legalábbis úgy tűnt, néma szemrehányás sugárzott.

A nap jócskán alább hanyatlott, elfogyott a kenyér, a paprikából is csak a csutka maradt. Felálltam a kényelmes tuskóról és elindultam. De egy tölgy vastag törzse mögül visszanéztem, kíváncsi voltam, mit csinál az én narancsos mellű kismadaram. Éppen akkor ült ki egy ágra, amikor a távcsövet feléje irányítottam. Látta az üresen ásító tuskót és azt is, hogy a kis erdei uszodánál éppen egyetlen vendég sincsen. Habozás nélkül repült a vízhez, ivott, majd boldogan megmártotta magát. Rázkódva, szárnyaival is csapdosva fürdött, a lombok között betévedt napsugarak a szivárvány minden színében csillogtak a szerte repülő vízcseppeken.

Kép és szöveg:
Schmidt Egon

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu