Illés Sándor

A tíz jegenye

A városligeti padot, amelyen meg szoktam pihenni, sokszor másokkal is megosztom. Leggyakrabban egy középkorú hölggyel beszélgetek, aki egy kedves kutyus társaságában érkezik és mindig engedélyt kér tőlem, hogy leülhessen. A kutyus megszagolja a nadrágom szárát, a térdemhez dörzsöli buksi fejét és olykor a kezemet is megnyalja, ha nem tudom előle idejében elkapni.

Már az első találkozásunkkor belopta magát a szívembe ez a kutya. Rendkívül különösnek tartottam azonban, hogy voltak percek, amikor teljesen magán kívül volt, szinte extázisba esve, az ég felé fordított fejjel hirtelen sírni kezdett, a könnyei potyogtak, miközben egész testében remegett.

“Beteg ez a szegény állat?” – kérdeztem a hölgyet, aki szomorúan visszamosolyogva közölte velem, hogy egészségi állapota a legnagyobb rendben van. De séta közben, itt kint a Ligetben is gyakran a hatalmába keríti valamilyen rohamszerű állapot: nyűszít, nyugtalanná válik, ilyenkor erősen kell fogni a pórázát, mert menekülne, futna valahová.

“Arra gondolok, hogy ilyenkor régebbi életére emlékezik – mondta magyarázólag. A kislányom találta, ő szedte fel, s hozta haza, hogy mami, találtam egy gazdátlan kutyust, fogadjuk be! És mi befogadtuk. Talán ez jut eszébe itt a Városligetben, ahol valaha „elvesztették” régi gazdái, vagy csak rútul elhagyták. S ilyenkor őket keresi, a régi életét, arra emlékezik. Aztán lassan megnyugszik, s szófogadóan követ haza, hiszen érzi: már nem gazdátlan…”

Gyengéden megsimogatom a kutyus fejét és hirtelen én is haza gondolok, mivel úgy érzem, hogy én is elvesztem egyszer valahol, elkeveredtem, s ha behunyom a szemem, akkor látom is a szülőfalum szélén, a Gyepsoron, ahol mi laktunk, azt a szélben zúgó tíz jegenyét, amely a legelőt választotta el az utcától. Valaha tucatnyi jegenye zúgott itt, mert erről érkeztek a vad szelek, a jeges esők, a tél és a víz, de mára már nem maradt a fákból csak tíz. Ezek is olyanok, akár a hazafelé tartó rokkant katonák…

Vannak pillanatok, amikor gondolatban én is ott téblábolok alattuk, a réten, mennék a csordakúthoz, vagy futnék a patak felé, ahol az öreg Ferró malma állt valaha. Aztán innen is tovább, ki egészen a Kertészlaposnak nevezett dűlőig, ahol nekünk is volt valaha tanyánk. Mert nyugtalan az élet.

Simogatom a kutyus fejét, vakargatom a füle tövét, hogy megnyugodjék, mondanám is neki, hogy én is elvesztem, lám, de már olyan messze vetett a sors régi otthonomtól, szülőhazámtól, hogy nem tudnék visszafutni, ezért kapkodom én is olykor a fejem, ha nem is nyüszítek. Aztán nem szólok, csak szó nélkül felállok és köszönés nélkül hazaballagok a Ligetből.

Mostanában betegeskedtem, s nem igen jártam a Városligetben. Tegnap aztán újra arra vitt az utam, s jól jött a pihenő, mert újabban bottal járok.

Hölgyismerősöm mosolyogva üdvözölt. Nem kérdezősködött egészségem felől, látta rajtam a sok gyötrelmet. Én nyomban a kutyát hiányoltam.

„Csak nem érte valami baj?” – érdeklődtem. A szokott kedves mosolyával válaszolt. „Még a múlt hónapban történt… Egy délután itt üldögéltünk, s egyszercsak Dóri hangosan felugatott, majd sírni kezdett. Mire a pórázt elkaphattam volna, elrohant, szinte tébolyult iramban… Vártam rá egész délután. Nem jött vissza. Mit gondol? Megtalálta tán a régi gazdáját? Mert nem tudok másra gondolni… Most is azért ülök itt egész délután, hátha visszajön, a kislányom azóta folyton sírdogál… Mit gondol, merre járhat?…”

Sokáig nem szólok, hallgatom a ligetre ereszkedő nagy-nagy csendet. Aztán megnyugtatom: „Lehet, hogy újra hazatalált… Kiszámíthatatlanok az élet útjai...” Elhallgatok, mert az asszony szemében könny csillan. De a mesét magam is elhiszem. És szinte látom is a kéklő távolban, azon a nagy-nagy gyepen, ahol magam is nevelkedtem, ott fut csaholva, boldogan a szélben örökké zúgó tíz jegenye alatt…

Egy elveszett kutya is egy elveszett gyerek…

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu