Uj Ember

2000. október 8.
LVI. évf. 41. (2724.)

Varga Imre: Magyarok Nagyasszonya

Főoldal
Lelkiség
Magyarok Nagyasszonya
Fehér nap s szivárvány
Nagy Szent Terézről
Kis kórus – nagy kórus
A hét liturgiája
Katolikus szemmel
Értékek és egészség
A tények tiszteletéről
Reménység-index
Élő egyház
Miből gazdálkodik az egyházunk
Személyi változások
Gyürki László köszöntése
Millenniumi kórustalálkozó
Hegyvidéki zarándoklat
Meghívó
XXI. Ökumenikus Területi Női Találkozó
Bencések és ciszterek Pásztón
Ma ügyvéd...
Világos tájékozódási pont – a szükséges érzékenység nélkül?
A „Dominus Jesus“ visszhangjából
Élő egyház
Hol vagy, István király?
Látássérültek irodalmi estje Rákosfalván
Tudomány és vallás párbeszéde
Orate fratres! Imádkozzatok, testvérek!
Gyógyító táplálás otthon
Az Olvasó írja
A zarándoklatok teológiája
Áronnak, felfelé nézve…
Húsz éve hunyt el Márton Áron
Gyulafehérvári zsinat
Fórum
Felelős barátkozással készíteni az egységet
Ökumenikus ifjúsági találkozó lesz a Petőfi Csarnokban
Százhúsz kínai vértanú szentté avatása
Egyházzenei képzés ének-zene tanárok számára
Szent István-szobor Szilben
Zene a magasban
Magyar gondolatok Rómában
Még egyszer a magyar millenniumi ünnepségekről
Fórum
A vadállat száma
Családmodell 3000
Fiatal tollforgatók írásaiból
A Humán Genom (IV.)
Életre szóló igen
Rejtvény
Fórum
„Lélekellátó órák”
A hazaszeretet példaképe
Kétszáz éve született Czuczor Gergely
Mohács előtt
A tíz jegenye
Nyugalma árad
Ifjúság
Liszt Ferenc és IX. Piusz pápa kapcsolata
Esztergomi mise a Szent Péter-bazilikában
Mozaik

A Jóisten Recsken - Elhunyt Tabódy István
Vörösbegy az itatónál
Pro Urbe-díjas plébános
Legyen egy fád a hazádban!
Szent Gellért Diósdon
.

 

Illés Sándor

A tíz jegenye

A városligeti padot, amelyen meg szoktam pihenni, sokszor másokkal is megosztom. Leggyakrabban egy középkorú hölggyel beszélgetek, aki egy kedves kutyus társaságában érkezik és mindig engedélyt kér tőlem, hogy leülhessen. A kutyus megszagolja a nadrágom szárát, a térdemhez dörzsöli buksi fejét és olykor a kezemet is megnyalja, ha nem tudom előle idejében elkapni.

Már az első találkozásunkkor belopta magát a szívembe ez a kutya. Rendkívül különösnek tartottam azonban, hogy voltak percek, amikor teljesen magán kívül volt, szinte extázisba esve, az ég felé fordított fejjel hirtelen sírni kezdett, a könnyei potyogtak, miközben egész testében remegett.

“Beteg ez a szegény állat?” – kérdeztem a hölgyet, aki szomorúan visszamosolyogva közölte velem, hogy egészségi állapota a legnagyobb rendben van. De séta közben, itt kint a Ligetben is gyakran a hatalmába keríti valamilyen rohamszerű állapot: nyűszít, nyugtalanná válik, ilyenkor erősen kell fogni a pórázát, mert menekülne, futna valahová.

“Arra gondolok, hogy ilyenkor régebbi életére emlékezik – mondta magyarázólag. A kislányom találta, ő szedte fel, s hozta haza, hogy mami, találtam egy gazdátlan kutyust, fogadjuk be! És mi befogadtuk. Talán ez jut eszébe itt a Városligetben, ahol valaha „elvesztették” régi gazdái, vagy csak rútul elhagyták. S ilyenkor őket keresi, a régi életét, arra emlékezik. Aztán lassan megnyugszik, s szófogadóan követ haza, hiszen érzi: már nem gazdátlan…”

Gyengéden megsimogatom a kutyus fejét és hirtelen én is haza gondolok, mivel úgy érzem, hogy én is elvesztem egyszer valahol, elkeveredtem, s ha behunyom a szemem, akkor látom is a szülőfalum szélén, a Gyepsoron, ahol mi laktunk, azt a szélben zúgó tíz jegenyét, amely a legelőt választotta el az utcától. Valaha tucatnyi jegenye zúgott itt, mert erről érkeztek a vad szelek, a jeges esők, a tél és a víz, de mára már nem maradt a fákból csak tíz. Ezek is olyanok, akár a hazafelé tartó rokkant katonák…

Vannak pillanatok, amikor gondolatban én is ott téblábolok alattuk, a réten, mennék a csordakúthoz, vagy futnék a patak felé, ahol az öreg Ferró malma állt valaha. Aztán innen is tovább, ki egészen a Kertészlaposnak nevezett dűlőig, ahol nekünk is volt valaha tanyánk. Mert nyugtalan az élet.

Simogatom a kutyus fejét, vakargatom a füle tövét, hogy megnyugodjék, mondanám is neki, hogy én is elvesztem, lám, de már olyan messze vetett a sors régi otthonomtól, szülőhazámtól, hogy nem tudnék visszafutni, ezért kapkodom én is olykor a fejem, ha nem is nyüszítek. Aztán nem szólok, csak szó nélkül felállok és köszönés nélkül hazaballagok a Ligetből.

Mostanában betegeskedtem, s nem igen jártam a Városligetben. Tegnap aztán újra arra vitt az utam, s jól jött a pihenő, mert újabban bottal járok.

Hölgyismerősöm mosolyogva üdvözölt. Nem kérdezősködött egészségem felől, látta rajtam a sok gyötrelmet. Én nyomban a kutyát hiányoltam.

„Csak nem érte valami baj?” – érdeklődtem. A szokott kedves mosolyával válaszolt. „Még a múlt hónapban történt… Egy délután itt üldögéltünk, s egyszercsak Dóri hangosan felugatott, majd sírni kezdett. Mire a pórázt elkaphattam volna, elrohant, szinte tébolyult iramban… Vártam rá egész délután. Nem jött vissza. Mit gondol? Megtalálta tán a régi gazdáját? Mert nem tudok másra gondolni… Most is azért ülök itt egész délután, hátha visszajön, a kislányom azóta folyton sírdogál… Mit gondol, merre járhat?…”

Sokáig nem szólok, hallgatom a ligetre ereszkedő nagy-nagy csendet. Aztán megnyugtatom: „Lehet, hogy újra hazatalált… Kiszámíthatatlanok az élet útjai...” Elhallgatok, mert az asszony szemében könny csillan. De a mesét magam is elhiszem. És szinte látom is a kéklő távolban, azon a nagy-nagy gyepen, ahol magam is nevelkedtem, ott fut csaholva, boldogan a szélben örökké zúgó tíz jegenye alatt…

Egy elveszett kutya is egy elveszett gyerek…

 

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu